-- Engedj be Öreg! Pénzt hoztam!
A viskó fakéreg ajtaja pár pillanat múlva hirtelen kitárult és a varázsló a lehető legnyájasabb arckifejezéssel hunyorgott bele a fénybe. A Lovag ijedten hátralépett, mert a mosolygó varázsló rémisztőbben nézett ki, mint amire számított.
-- Gyorsan, gyorsan! Kerülj beljebb!
A lovag férfiasan kihúzta magát és belépett a házba. Aztán köhögni kezdett, hogy palástolja az öklendezését amit az orrfacsaró bűz keltett.
-- Khrm! Ebédet főzöl?
-- Enyvet. Úgy gondoltam kitapétázom a házat. Ráfér már a tatarozás.
-- A tapéta fogja összetartani?
-- Szigszalag is van. De inkább térjünk rá a jöveteled okára – csapta hátba bíztatóan a varázsló a Lovagot.
A Lovag a köpenye titkos zsebéből elővett egy rúd szafaládét és egy kést, de mielőtt szeletelni kezdte volna a varázsló megfogta a karját.
-- Ha! Hallod ezt?
-- Mit?
-- Valami kattogás…
-- Jaaaa…. – lóbálta meg a szafaládét a Lovag – ez az!
-- Bomba?
-- Idő.
-- He? – nézett nagyon hülyén a varázsló. – Időzített bomba?
A lovag vigyorogva leült a rozoga székre és ismét kezébe kapta a kését. Hadonászva magyarázott.
-- Voltam egy Lovagszemélyiség-fejlesztő munkacsoport-foglalkozáson…
-- Kényszermunka? Mit követtél el?
-- Öreg, te nagyon ostoba vagy. Rengeteg fontos dolgot megtanultam. Például, hogy az időnél semmi sem drágább. Mert pontosan nem tudjuk, mennyi van belőle, így minden nap úgy kell élni, mintha az lenne az utolsó.
-- Nagy bölcsesség. Megvéd a múlt értelmezésétől és a jövő tervezésétől. Hasznos!
-- Na, látod, nem is vagy te annyira ostoba, mint hittem.
A varázsló lehuppant egy hokedlire és kivette az egyik fonnyadt almát az asztalon porosodó tálból. Hosszú körmével ügyesen meghámozta és fogatlan szájával nyammogni kezdett rajta. Egy ideig csak cuppogás hallatszott, meg az ahogy a Lovag nagyokat nyelt, hogy visszafojtsa a hányingerét.
-- Mondjad nyugodtan – intett a varázsló a Lovagnak, aki nem is nagyon tudta hogyan folytassa, mert nem akart ránézni a varázsló almalétől maszatos arcára. Végül összeszedte magát és úgy döntött, hogy a fogcsonkjait piszkáló varázslóhoz már nyugodtan beszélhet, úgyhogy nagy hévvel folytatta.
-- Az idő amit a rózsádra szánsz, az teszi igazán fontossá!
-- Hülyeség – legyintett a varázsló – a rózsa nem kéri az idődet.
-- De az idő drága, és én neki adom!
-- Egy rózsának? Miért nem egy vakondtúrásnak? Az is van olyan szép és sokkal izgalmasabb. Lehet, hogy néha kijön belőle a vakond!
-- Nem érted a dolog lényegét.
-- Az nem kizárt. Mi a lényeg?
-- Hogy az én életem, az én időm. Az én időm, az életem nekem nagyon drága. Ha ebből adok, az nagy érték és a másiknak ezt értékelnie kell! Hogy kapott az időmből.
-- Szerintem a rózsa leszarja a te életedet! – vont vállat a varázsló.
-- Látom nem érted a dolog átvitt értelmét. Lehet ez ember is.
-- Jaaaaa… ember. Ezen majd később gondolkodom. Most térjünk rá az üzletre.
A lovag a késsel levágott három vékony karikát a szafaládéból, mire csengő-bongó harangszó mellett tik takolás és pergő homok sercegése töltötte be az apró odút.
-- Mi a francot művelsz? – vinnyogott a varázsló az asztal alól.
-- Kimérem a béred a korábbi segítségért. Az életem az időm, az idő pénz. Beledaráltattam ebbe a lóbélbe. Most kaptál belőle nagyjából három hét, négy nap és két órát. Szerintem ezzel kvittek vagyunk.
-- De nekem nem kell a te időd – berzenkedett a varázsló, miközben nyögve kimászott az asztal alól. – Vidd máshoz. Nekem csülköt hozz, bort, esetleg nyulat, fürj tojást, pár békaszemet, pókot, lónyálat lehetőleg sokat.
-- Na de az idő mindennél értékesebb!
-- Na de nekem nem kell az időd!
-- Olyan nincs!
-- Tartsd csak meg – tolta a lovag felé a levágott karikákat a varázsló – vidd olyannak, akit érdekel. Már ha akad olyan marha.
-- Annyira agyatlan vagy, hogy az borzasztó. De mondták nekem előre, hogy nem fogják érteni, mert ehhez magasabb tudás kell, amivel te nyilvánvalóan nem rendelkezel. Érteni kell a mindenségben eltöltött szerepünket, az élet értelmét, a sorsot, karmát…
A varázsló a fejét csóválva az ajtó felé lökdöste a meglepett Lovagot.
-- Jól van fiam, most már eredj dolgodra. Nem érdekel a kamrád.
-- Karma.
-- A karmod se.
-- De az időm…
-- Akinek kell az időd, az majd elveszi. Te meg hálás lehetsz, hogy kapsz érte valamit. Ha meg nem kapsz, akkor hülye vagy ha tukmálod. Tartsd meg magadnak, töltsd amivel akarod. Akinek nem kell az időd, azt hagyd békén.

Az ajtó becsukódott a Lovag mögött. A varázsló elcsoszogott az ágyig, meggyújtott egy gyertyát és leheveredett. Úgy döntött, hogy a tapétázásban érdemes szünetet tartani és adni magának egy kis időt a pihenésre. A párnája alól elővette Kunigunda arcképét és ellágyult arccal nézegette. Göcsörtös ujjaival párszor végigsimította a festett papírlapot aztán sóhajtva szorította a melléhez. Néhány percig álmodozva ölelgette, aztán a papírt beletartotta a gyertya lángjába és nézte, ahogy az apróra szakadt pernye összekeveredik az ócska kakukkos óra akadozó hangjával.