Pár hónapja írtam egy bejegyzést. Tartalmilag az önismeretről, formailag a mozaikokról szólt.
Nem is lenne különösebben érdekes, ha a napokban nem ugyanezt a gondolatmenetet olvastam volna egy önismereti könyvben, ugyanezzel a végkifejlettel. Büszke vagyok magamra.

Abban a dobozban amiből válogatsz, mindenféle mozaik van. Amikor elkezded magad elé szedegetni őket, akkor bárhogyan is igyekszel valahogy mégis a saját ízlésed szerint fogsz szelektálni. Ha ki is gyűjtesz pár nemszeretem színű követ, hogy tudatosan változtass az összhatáson, meglepődve tapasztalod végül, hogy azok a kövek ottmaradtak az asztalon és sosem kerültek fel a falra. Ha mégis felraksz egy ilyen követ, bántani fogja a szemed. Jó esetben már száradás után, kínnal keservvel kipiszkálod. Rossz esetben marad ahol volt, és utálni fogod miatta az egész mozaikot. Ha rápillantasz, azt az egyetlen követ fogod látni és érzed, hogy nem és nem, nem illik bele a képbe.
Ha nem rakod fel azt a követ, akkor lesz egy szép mozaikod.
Ha kipiszkálod azt a követ, akkor lesz egy szép, kijavított mozaikod.
Ha benne hagyod és gyűlölöd, akkor lesz egy útmutatód arra, hogy mi az a disszonancia amire a tudatalattid szerint figyelned kéne.
Mert nem más küldte az üzenetet, hanem te magad.
Az oda nem illő mozaik annak a próbája, hogy eljött-e az idő.
Idővel lesz egy mozaikképed amire úgy nézel -- örömmel --, hogy azt mondod magadnak: soha nem gondoltam volna, hogy ilyet csinálok.
Ha mindig csak olyan kép kerül ki a kezed alól amire azt tudod mondani, hogy pont olyan szép, mint régen, akkor nézz az asztalra.
Látod az ottmaradt mozaikokat?
Azok hiányoznak belőle, hogy tökéletes legyen.