Ma reggel azon gondolkodtam (ágyban ülve, ölemben a laptop, mellettem a literes kávésbögre, előttem a város lassan színesedő háztetői), hogy ha a Jézuska egy jótündér lenne, aki teljesíti egy kívánságom, de csak egyetlen egyet, akkor mi lenne az.
Nekem ebben az évben rengeteg kívánságom teljesült. Nem is tudom, hogy igazán jár-e nekem még egy, de tegyük fel azt a mulatságos helyzetet, hogy a megszületett kisded (aki amúgy majd vagy két hónap múlva fog valóban megszületni, viszont jobban néz ki a dolog most, a tél kezdetére datálva), két etetés között, mit sem sejtve a saját jövőjéről, az emberek kívánságának teljesítésével van elfoglalva, és ebben a rendszerben nekem is jár egy darab karácsonyi óhaj.
Egyből rájöttem, hogy baromi önző vagyok. Azonnal lett három kb egyenrétékű teljesíthetetlen kívánságom.
Miszerint: jelenjen meg egy regényem (rögtön a mesekönyv után)
Szeressen (tudjukki)
Legyen melóm jövő augusztus után is, mert különben gőzöm nincs miből tartom el magunkat.
Ez után figyelmeztettem magam, hogy egyetlen kívánságról van szó. Méghozzá egy mindenható kívánságról. Vagyis egy olyanról, amikor valóban bármit lehet kérni. És nem az ördöggel kötünk paktumot, vagyis nincs ára, ellemben a kívánságunkkal később is elégedettnek kell lenni. Nem szerencsés egy életen át rágódni rajta, hogy "jjajj, miért nem kértem ezt, jajj, miért nem inkább azt". Így aztán átgondoltam újra a dolgot. Próbáltam a szívem mélyére látni, hogy mi az ami valóban boldoggá tenne. A szívem mélyén egy önző kisgyerek ugrált, és minden ötletemre azt, mondta, hogy "na de ÉÉÉÉN? ÉÉÉn mit kapok???" Rémes volt. Egészen elkenődtem tőle. Aztán meg attól kenődtem el, hogy mennyire boldogtalan lehet szegényke, ha ennyire csak magára tud gondolni. Hogy vajon miért nem ül szépen a gyerekkori emlékein meg a gyerekkori örömein és játszik csendben ahogy rendes gyerekek szokták.
Na, ezen a ponton el is bőgtem magam az önsajnálattól, mert eszembe jutott, hogy az én önző gyerekségem az apukáját kérné ajándékba. Ahogy valószínűleg a saját gyerekeim is az apukájukat szeretnék visszakapni. Ők nem kaphatják, miattam, én meg azért mert már 15 éve meghalt. Őszintén szólva, bár ez utóbbi rémesebben hangzik, az előbbi sokkal elfogadhatatlanabb.
Gyorsan visszalavíroztam a képzeletbeli kívánsághoz és tovább kotorásztam, hogy mi az ami valóban boldoggá tenne. Valami amit nem kaptam meg vagy ami nem rajtam múlik vagy ami akkora vagy olyan, hogy teljesen valószínűtlen. Olyan igazi, egyszerkívánhatszilyet kívánság.
A lelkem legmélyén, túl a nyafogó kislányon meg a szerelmes nőn meg az üveghegyen túl, csak egy anya volt. Aki ha nem is látrszik mindig, de valójában bármit, saját magát is feláldozná a gyerekeiért. És az egyetlen dolog amit igazán kíván az az, hogy a gyermekei, amikor majd véget ér az életük (bármennyire is kerüljük a gondolatot, hogy mind elmegyünk egyszer, ez a vége a kívánságlistának), elégedetten pillantsanak vissza, azzal az érzéssel, hogy teljes életet éltek. Ebben benne volt, az, hogy legyenek boldogok, legyenek sikeresek, legyenek önmaguk. Legyen minden úgy ahogy ők szeretnék! Ez volt az a kívánság amiben minden hitem, tudásom és vágyam benne volt.
Ebből, ma este a gyerekek csak annyit fognak érezni, hogy igyekszem vidámmá és boldoggá tenni a mai napot. Félre fogom tenni az összes bennem levő érzést és gondolatot, és a mai nap nem csak lélekben adom oda nekik magam, hanem velük leszek minden pillanatban.
Istennek legyen hála!
