Kéne egy nagy doboz, apró csillagokkal telehintve.
Sóhajokat tennék bele, a neved ráírva mindre.
Összeszedném valamennyi kirakatnál eltöltött időt,
tétova mozdulatokat egy inggomb felett,
kérlelő szavakat, az álomba sírt utolsó perceket,
ami már kíntalan, könnytelen, csak nedves
emlékből ölelést, telefonban a kedves
szavakból párat mellé dobálnék, hogy
kitöltse a helyeket, és mert olyan szépen ragyog.
Raknék még bele gyerekekről elábrándozott pár napot.
Csipkeként lebbenő fantáziát hajtanék csinosan kicsire,
távoli jövőben meg nem élt emlékeket simítanék bele.
Érintéseket tekernék finom selyempapírba.
Kötözgetés közben mosolyognék magamban,
hogy majd ha a ragasztást szaggatod,
a celofánból előbukkanó csókok és szavak
szétszóródva a csomagból, beborítanak.
Simogatásból már nem is férne. Egyet azért
még beszorítanék két összehajtott vágy közé,
kicsit megnyomnám, óvatosan, nem erőtetve,
nehogy az apróra tört ölelés
az álmok közt kotorászó kezed felsértse.
Állnék a doboz felett, kezemben díszes szalag,
aggódnék, hogy elég-e ennyi vagy valami itt maradt.
Érezném, hogy a dobozt végre be kéne zárni.
Leragasztani, szalaggal átkötve, címkével ellátni.
Töprengnék, vajon amikor az idő a csomagot elviszi,
lesz-e még a túloldalon bárki is, aki átveszi?