Érdekes dologra jöttem rá a napokban. Amikor valami válság van, és az ember kétségbeesetten keresgél válaszok és megoldások, de legalább valami együttérzés, és főleg megnyugvás után, akkor nagyon kiszolgáltatottá válunk a mindenféle gondolkodók, guruk és egyéb ráolvasók számára. Ilyenek a segítő barátok és családtagok is, de ezt most hagyjuk.
Az döbbentett meg, hogy az első két könyv amit az elmúlt hónapok alatt olvastam, az ontotta magából a nemeket. Ha nem működik, fogadd el, és lépj tovább! Változtass! Merj! Ne nézz hátra (vissza)! Törődj magaddal! Gyerünk, gyerünk, csináááááld máááár!
Az ember őrületes frusztrációval, hátán csorgó verejtékkel igyekszik a sürgetésben utolérni magát, és nem hátranézni, nem hibázni többet, nem félni, és a többit. Maga mögött hagyva a lerendezetlen, kibeszéletlen dolgokat, kitépve az érzelmeket és vágyakat, függőségnek bélyegezve minden morzsát ami a lelkében még tartja magát a másik felé. Mert mondták, hogy nem fog működni, már kinőtte a régit, haladjon, lépjen.
Valahogy életre pofozzuk magunkat ilyenkor, beszorítjuk a lelkünket egy új dobozba, gyártunk új kitűzőket mondjuk olyan feliratokkal, hogy "elvagyok" meg "engem többet senki nem... (változtatható ige)" vagy "én tudom, te meg nem" és a zászlónkra meg felírjuk, hogy "változás szele" és nem akarjuk észrevenni, hogy az okosabb barátaink félrebillentett fejjel, elnéző mosollyal figyelnek minket. Ők többnyire tudják, hogy a valódi változások olyan csendesen zajlanak ahogy a víz mossa a partot. Lassan, idővel.
Aztán egy újabb könyv, ami arról beszél, hogy szinte minden javítható. Hogy nem kell kidobni de még csak visszallépni se. Hogy az előrelépés pont az, hogy vállalom a kapcsolat változását, és az ezzel járó munkát. Hogy a nehézség az, hogy a saját viszonyulásaimat, elvárásaimat, érdekszeretésemet kell megérteni, és akkor jobban fogom érteni a másikat. Ha pedig hajlandó vagyok figyelni rá, és empátiával fordulni felé, akkor a kapcsolat... nem is tudom, menthető vagy egyszerűen létezik, dolgozik bennünk. Igaz, ez a könyv nem olyanokról szól akik szakítottak, de még segíthet azoknak akik a szakítás szélére sodródtak.
Ostobaság lenne azt mondanom, hogy Popper vagy Feldmár rosszul látja a dolgokat. Valószínűleg az én akkori csőlátásomnak köszönhető ez a sarkos vélemény amiből a Pál Feri könyv került ki magasan győztesen.

Nem azért kell elfogadni a másik hibáit, mert nekünk is van hibánk. Az sima üzlet, az még mindig a haszonelv szintje. Azt hiszem egyszerűen el kell fogadni a másikat, és a hibákhoz kapcsolódó ítéleteinken kell változtatni. Mondani könnyű, csinálni melós.
És az elkötelezettség... ez volt a másik amin nagyon sokat gondolkodtam.
Számomra az elköteleződés külsősége egyetlen kapcsolatomban sem fontos. Nem hordom magamnál a szerelmem vagy a gyerekeim fényképét, az esküvő drága (bár nagyon izgalmas) felhajtásnak tűnik, a kötelező ajándékozás ütközik a spontaneitással, és valahogy azt hittem, nyilvánvaló, hogy ahhoz, azokhoz tartozom akikkel megosztom az életem. Annyiszor láttam embereket akik boldogan mutogatják a közös fotókat és én tudom, hogy a férje csalja, a gyereke menekül otthonról, az egész család gyógyszereken vagy alkoholon él. De volt esküvő, van fotó, járnak együtt valami vallási közösségbe, vannak közös programok. Van egy társas (párkapcsolati életük) meg egy magán ahol boldogulnak ahogy tudnak. Sosem szerettem volna ezt. Nem akartam a kapcsolatomban hazudni, titkolózni de ahhoz sem voltam elég bátor, hogy mondjuk véget vessek a házasságomnak akkor amikor... mikor is? Amikor beleszerettem valaki másba? Akkor már késő. Na, jól elkalandoztam, mert nem a házasságomról akartam írni. Bár most rájövök, hogy még ott is vannak feldolgozatlanságok amivel csak a bedobozolás és matricázás szintjéig jutottam.

Legyen itt három fontos sor:
Kötődöm hozzád. Akár tetszik neked, akár nem. Akár érdekel, akár nem.
Nem hazudtam.
Az írás az igazi szerelmem.