Van néhány fogalom amibe lépten-nyomon belefut az ember ha egy kicsit is próbál tájékozódni önismereti vagy párkapcsolati dolgokban. Elfogadás, elengedés, megbocsátás, szeretet -- talán ezek a leggyakrabban használt szavak. Talán ezekkel van a legtöbb problémánk.
Fogadd el embertársaidat, fogadd el ami jön, fogadd el a változást, fogadd el a veszteséget, fogadd el...
Fogadd el a társad hibáit, hiszen amit hibának látsz az az amit saját magadban nem tudsz elfogadni. Na itt szokta az agyam ledobni a szíjat, mert ez a álpszichológiai ezomaszlag egy tömény tévedés viszont arra remek, hogy bármiféle fejlődést a sarokba szorítson és megakadályozza a problémákról való kommunikációt.

Szerintem teljesen rendben van ha valamit nem tudsz elfogadni. Nem kell folyamatosan belátónak meg elnézőnek lenni, mert végül felolvad az ember a nagy elfogadásban és feladja a saját értékeit, csak azért, hogy valami félreértelmezett marhaság miatt elfogadónak látszódjon. Van ami az ami, és nem baj ha az ember annak látja. Persze, értem én, hogy kényelmetlen ha az ember orrát folyton beleverik valamibe, amit ő nem lát hibának. Mondjuk nekem az egyik érzékeny területem a "nem vagy elég gondoskodó". És akkor a saját magamról való gondoskodást feladva elkezdek ezerrel gondoskodni a másikról vagy rágódni azon, hogy hogyan is kellene gondoskodni egy felnőtt emberről, vagy lelkiismeret furdalást érezni, hogy nem elégítem ki a szeretteim igényeit és jajj mi lesz, nem érzik magukat szeretve és ez csak rajtam múlik. Lófax. Nem dolgom gondoskodni felnőtt emberekről. Olyan gyerekekről sem akik önellátóak. Mert nem szeretném ha tervszerű céljuk lenne, hogy más valaki tartsa kézben és energetizálja az életüket. Láttam erre nem egy példát. A jelenben nagyon jól néz ki az anya aki kiszolgálja a gyerekeit akiknek semmi más dolguk nincs, mint, hogy tanuljanak (többnyire azt sem teszik) de hosszú távon nem bejövős. De ez az én dolgom. A környezetemé meg az, hogy megpróbálja belőlem kisajtolni a saját igényeit.
Hopp. Kibújt az elfogadási ellentmondás?
Nincs itt semmi ami elfogadásra várna, csupán kétféle életszemlélet ütközik. Elfogadni a tényt, hogy más ember máshogy gondolkodik a világról azt meg lehet próbálni de megsúgom, hogy csak akkor fog sikerülni amikor belekerül a 'mindegy' kategóriába.

Van ami elfogadhatatlan.
Nem kell együtt élni egy jellemtelen alakkal aki folyton hazudozik össze vissza és ha ezt nem tudod elfogadni az nem probléma. Nem kell elfogadni. Sőt, akkor se kell elfogadni ha te is hazudsz. Akkor simán meg kell nézni, hogy mi a fenének kéne még évekig hazudoznotok egymásnak, esetleg megnézni, hogy mennyi esélye van annak, hogy hosszú távon a saját hazugságod terhét elviseled, aztán kész. Elfogadni a saját részed.

Ha megcsalnak, akkor sem kell elfogadónak lenni.
Lehet a történteket önismereti leckének tekinteni de elfogadni nem kell, ha olyan szinten sérti az önérzetedet, hogy nem tudsz vele megbirkózni. Jogod van hozzá, hogy önérzetes legyél. A másik hűtlensége nem a te hibád. Kétségtelenül használhatod egy kis önismereti kalandozásra, de Nincs semmi amit magadról, magadban fel kellene ismerni és feloldani, hogy elfogadd a másik cselekedetét. Csak tények vannak. Megcsaltak. Hazudtak neked. Elhitettek veled dolgokat, miközben nem volt igaz. csúnyán rászedtek. Az egyetlen amit esetleg feldolgozásra várhat az az, hogy mindezt megtehették veled, mert bizalmat szavaztál annak a másiknak és eszedbe se jutott, hogy hazudik. Ahhoz, hogy legközelebb is képes legyen az ember bizalmat szavazni, bizony kell egy kis idő, mert annak a réme, hogy már a kapcsolatnak is vége és az ember véletlen levelekből jön rá a nettó valóságra ami romba dönt nyolc évet... az azért húzós.

Nem kell elfogadónak lenni az igénytelenséggel szemben sem.
Persze, ha az ember látja az igyekezetet a másikban és csupán ízlésbeli különbségről van szó akkor lehetnek ütközések de valóban el kell fogadni a ronda polár pulcsit és gyakran kimosni ha állandóan hordja, hogy ha már ronda, legalább büdös ne legyen. A másik  meg igyekezhet elfogadni a lakberendezési ötleteidet ha neki tulajdonképpen nincsenek olyanok és még életében nem mondta rá magától egy lámpára, hogy az jó lenne valahova.

Egy párkapcsolatban biztos lehet az ember, hogy a másik is elfogadó egy rakás dologgal szemben. Máshogy nem működik. De olyasmivel szemben nem szabad elfogadónak lenni ami alapvető értékrendbeli különbség. Azzal nem lehet együtt élni. Az nem elfogadás hanem feladás. Annak meg nagyon nagy ára van.

Egy gondolatmorzsa ami fene se tudja hogyan jött most elő de leírom:
Marilyn Monroe nagyon szeretett volna okosnak látszani. Valójában kicsit sem volt hülye, nagyon magas volt az IQ-ja de nem volt tanult nő. És mivel bedarálta a show biznisz, már nem is engedték, hogy más legyen, mint szexszimbólum. Egész életében próbált kitörni abból a keretből ami amúgy sikert és pénzt hozott neki. Többre tartotta magát és ez a belső konfliktus boldogtalanná tette. Depressziós volt, megbízhatatlan, rettenetes volt vele dolgozni, ivott, gyógyszereket szedett. A hétköznapi fotókon is elképesztően gyönyörű. De ő nem gyönyörű akart lenni, hanem értékes.