SZÍVTÉPŐ SZERELEM

– Nem lesz olyan, hogy magától megérti?
– Nem lesz – ingatta a fejét a mágus.
– Valahogy nem lehetne? Valami izével... – a lovag esdeklően nézett az öregre, aki csak fél szemmel figyelt. A másik szemét már korábban kivájta egy holló. Pár órával valamelyik halála után.
– Mizével?
– Valami löttyel vagy hókuszpókusszal. Tudod, amit a magadfajták szoktak csinálni.
A mágus szemöldöke felszaladt a homloka közepéig. Mármint az, amelyik még megvolt, mert a másik egy varázslatnál lepörkölődött a fülével együtt.
– Te most úgy kérsz, hogy közben lenézel? Nem bölcs dolog.
– Dehogy nézlek. Nagyra tartalak meg ilyesmi, de most koncentráljunk arra, ami fontos.
– Úgy érted, ami neked fontos?
– Az igazság mindenkinek fontos. Nekem meg neked meg neki is, hogy végre megértse.
– Mit?
– Hogy nem akartam bántani. Eszembe se jutott. Én csak elmondtam a tényeket. Nagy a segge. Miért lenne ez baj? Én szeretem így is. Meg hát büdös. Na. De ettől még szeretem. És görbe a lába. De az úgysem látszik a ruha alatt. Nem is hitték el a többiek, amikor mondtam nekik. Muszáj volt megmutatnom.
– Mert te szereted mindezek ellenére?
– Ezzel együtt! És azzal együtt, hogy van neki az a nagy bibircsók az állán. Ott, ahol neked az a rusnya kelés. Pont ott van neki is.
– Sokba lesz ez neked.
– Bármennyit megér, hogy felismerje az igazságot.
A mágus megpiszkálta a fülét, aztán a lepottyant ujjpercét morogva behajította a tűzbe. A lovag türelmetlenül toporgott. Szeretett volna már hazamenni és levenni a páncélt, de mivel az igazságkeresésre esküdött fel, nem tehette. A mágus hallgatott. A lovag csörömpölve leült, mert valahogy felfogta, hogy hosszas lesz az alkudozás.
– Foglalj helyet – húzta el a száját a mágus –, úgy lényegesen kényelmesebb az igazságért küzdeni.
– Nem érdekel a véleményed, öreg! – horkant a lovag. – Adj valami szérumot, vagy csinálj csodát. Azt akarom, hogy lássa az igazságot, ahogy én látom. Tudnia kell, hogy szeretem, annak ellenére, hogy az anyja egy mosónő és hogy a faluvégen nevelkedett a malacok között. Hogy ő a legcsodálatosabb dolog az életemben, pedig még rendesen beszélni sem tud. Ja, igen, tudod, valami furcsa nyelven hafatyol, a felét sem értem. De ha a szemébe nézek, én nemcsak a csipát látom benne, hanem a csodát. Ha a karjaimban tartom, akkor nemcsak őt, hanem az egész világot is meg tudnám hágni, annyira tele vagyok a szerelemmel.
– Befejezted? – ásított a mágus.
– Sosem fogom befejezni. Örökké szeretni fogom. Akármilyen szurtos, bármilyen rongyos. Pedig a hangja olyan, mint a varjúkárogás. És amúgy elég gyakran rottyantgat. Még azt is szeretem.
– Térjünk a líráról az üzleti részre. Mit adsz cserébe, ha megkapod a varázsszert?
– Mondjuk, nem öllek meg, amikor valamennyi mágust és boszorkányt ki kell végezni. Ez elég méltányos?
– Már meghaltam. Többször is. Mondj jobbat.
– Esetleg megölök valakit, akit nem kedvelsz.
– Elintézem én magamnak, nem szorulok rád.
– Akkor mondd te, hogy mit kérsz.
A kandalló lobbanó fénye megcsillant a mágus fél szemében.
– Van egy ajánlatom. Nincs kockázat, nagy nyereség. Veszíteni nem lehet benne. Megkapod a varázst, amit szeretnél, ami felnyitja a szemét az igazságra. Ez idáig rendben, igaz?
– De mennyire! – csapott az asztalra a lovag.
– Az ital egyik felét neki adod, de a másik felét te iszod meg.
– Mit akarsz ezzel? Igyam meg a kotyvalékodat, aztán lehet, hogy békává változom?
– Nem mindegyiknek van mellékhatása. A gyík egyébként is gyakoribb. De persze nem muszáj. Engem nem izgat az igazság.
– Rendben. Tegyük fel, hogy megiszom. És utána?
– Már csak annyit kell tenned, hogy szerelmet vallasz neki. Mi a neve?
– Kunigunda.
– Hát, a neve is borzalmas.
– Az, de én szeretem. A borzalmas nevével, a bajuszkájával, a negyvenkettes lábával meg a szájszagával együtt.
A varázsló matatott az üvegcséi között, elhessentett néhány pókot, örömmel fedezett fel egy tégelyt, amelyből zsírt kent a könyöke száraz bőrére, majd öntözgetett, méricskélt, és legvégül az asztalon levő kupából a maradék bort beletöltötte egy kis fiolába. Egy barna zsírpapírra rákanyarította a két nevet. Kunigunda és Ocelot. Majd a papírt kettétépte, és cukorspárgával szorosan rákötözte az üvegre.
– Nesze.
– És mikor adjam neki? Éjfélkor vagy holdtöltekor? Vagy valami egyéb időpontban?
– Az igazságnak tök mindegy, de ha akarsz egy kis felhajtást, akkor legyen mondjuk… amikor a kakas kettőt kukorékol.
– Meglesz. Két kukorékolás, bájital megivás, igazságra ráébredés.
– Azért arra kíváncsi vagyok, miért olyan fontos neked, hogy ez a Kunigunda lássa az igazságot.
– Hogyan értékelhetné az én hatalmas szerelmemet, ha nem látja, hogy milyen ő maga? És hogy én mégis szeretem!
A varázsló kajánul mosolygott, de nem szólt semmit.
A lovag csörömpölve felállt, és felmarkolta az üvegcsét az asztalról. Aztán gyanakodva nézett a vigyorgó mágusra.
– Elfelejtetted elmondani, hogy mi a te fizetséged!
– Szóra sem érdemes – legyintett az öreg. – Ha esetleg nem vallasz szerelemet ott rögtön, akkor megjelenek, és kitépem a szíved. De ez úgysem történik meg, szóval mindegy is. Azért nem mondtam.
A lovag egy töredék másodpercre elbizonytalanodott, de végül elhessegette a borzalmas képet, és a fiolát szorongatva kihátrált a viskóból.

--------

(A történet befejezése nem annyira egyszerű, ha a szerző szeretne ragaszkodni az igazsághoz, de nem akarja, hogy kitépjék a szívét, úgyhogy… )

--------

Befejezés 1.
Az öreg mágus a semmiből termett elő, és érdeklődve nézte a földön fetrengő lovagot.
– Segíts – hörögte a lovag.
– Nem megy – csóválta a fejét a varázsló. – Úgy szólt a megállapodás, hogy az igazságnak igaznak kell lennie.
– De ez elviselhetetlen – nyögte a padlón gyötrődő lovag.
– Nem elviselhetetlen, csak tényszerű. Ő ilyennek lát téged.
– Iszonyatos! – zokogott a lovag. – Soha nem mondta!
– Te akartad az igazságot.
– Hogy ő lássa. Azt akartam. De az övé, az elviselhetetlen.
– Megvolt a vallomás?
– Én haldoklom! Annyira fáj, hogy nem tudok…
A varázsló megvonta a vállát, majd egykedvű mozdulattal kitépte a lovag szívét.

--------

Befejezés 2.
Kunigunda kidörgölte a csipát a szeméből, és a lovagra meredt. Nem szólt, csak bámult egy ideig, aztán mélységes undor ült ki az arcára.
A lovag csörömpölve letérdelt, és a szívére tette a kezét. Mármint a sajátjára, bár Kunigunda melle nagyon izgatóan kandikált ki a ruhájából.
– Szeretlek téged!
Kunigunda nézte, csak nézte, látszott, hogy túl sok minden kavarog benne, és egyszerű teremtés lévén, nehezen tudja kifejezni magát. Végül a benne rejlő érzések szavakká formálódtak.
– Ki a faszomat érdekli, hogy egy ilyen görény, mint te, mit gondol?

--------

Befejezés 3.
Egy apró zöld gyík szaladt ki az összeroskadt páncél alól. Kunigunda ügyes mozdulattal elkapta, és egy befőttesüvegbe zárta. Pár napig adott neki legyet meg bolhát, de aztán elfeledkezett róla, mert minden idejét kitöltötte az, hogy várja a lovagot, aki szereti őt kövéren, rondán és lábszagúan.

--------

Befejezés 4.
– Nem történt semmi! – Tört be a lovag az öreg mágus odujába.
– Előfordul – a varázslón nem látszott, hogy izgatná magát.
– Megszegted a megállapodást. Ezért megöllek!
– Csak tessék. Már megszoktam az idiótákat.
– Még sértegetsz is, te álnok méregkeverő? – rántotta ki a kardját a lovag, hogy ledöfje az oszladozó öreget.
– Eh – legyintett a varázsló –, te annyira ostoba vagy, hogy arra piramisjátékot lehetne építeni. Ha nem történt semmi, az csak annyit jelent, hogy eddig is tudta.
– Mit tudott? – értetlenkedett a lovag.
– Az igazságot, te balfasz. Eddig is tudta.
– Tudta, hogy milyen ronda és hogy én mégis szeretem?
– Nem, eddig is tudta, hogy egy kegyetlen és önző barom vagy, és mégis szeretett.
– Ezt nem értem.
– Mert még hülye is vagy ráadásul. De persze ez nyilvánvaló volt, mert belementél egy ilyen üzletbe. Amúgy, gyere csak közelebb. Gondolom, a szerelmi vallomás elmaradt.
A lovag az értetlenségtől kábán előrébb lépett, és a mágus egykedvű mozdulattal kitépte a szívét.

--------

Befejezés 5.
Kunigunda belépett a mágus odújába. Az öreg lenyűgözve nézte a gyönyörű nőt, aki virágillatot és ragyogást hozott magával.
– Mit akarsz? – Horkant rá, hogy valamelyest leplezze, mennyire el van ragadtatva a nő szépségétől.
– Ne haragudj, hogy így rád törtem, de csak te segíthetsz.
A mágus némán intett, hogy üljön le, mert valójában nem tudott volna megszólalni. Bort löttyintett egy pohárba, és gyorsan felhajtotta. Kunigunda hangja olyan kellemes volt, mint egy forró lábfürdő egy hideg téli estén. Arca körül a sietségtől elszabadult rakoncátlan tincsek lebegtek, és makulátlan bőre sápadt volt az aggodalomtól.
– Sejtem, hogy miért jöttél, de nem hiszem, hogy tudnék segíteni – szólalt meg végül a mágus szokatlanul szomorú hangon.
– Dehogynem tudsz segíteni! Bármit megadok érte cserébe!
A „bármi” hallatára a mágust olyan gerjedelem töltötte el, amilyet nem érzett már vagy hat halál óta.
– Hiába – nyögte az öreg, miközben ujjatlan kezével megpróbálta eltakarni üresen tátongó szemgödrét. – Nem tudom visszacsinálni a varázslatot. Az igazság ilyen kegyetlen.
– Tudom – hajtotta le a fejét Kunigunda, és egy könnycsepp csillant meg az arcán. – Én csak azt szeretném… Kérlek! Ne tépd ki a szívét!

LM