Kedvem lenne elkapni Lancet nyakát és addig pofozni amíg magához nem tér és fel nem fogja, hogy milyen fasz.
Igen, dühös vagyok rá de nagyon.
Egy egyértelmű kérdésre (találkozzunk-e péntek délután beszélgetés céljából) mi a búbánatos füttyfenéért nem lehet egy egyértelmű választ adni?
A/ találkozzunk. Négykor az Árkád bejáratánál.
B/ Ne találkozzunk, mert szívesebben beszélgetek telefonon.
C/ Ne haragudj, tulajdonképpen sehogyansem szeretnék veled kapcsolatot tartani.
Na de ez a "nem jó ötlet de persze miértne de nem is tudom"...
Hát cseszdmeg! Csak nem fogok udvarolgatni itt neked, meg könyörögni?

Van egy alapvető dolog ami olyanná teszi a helyzetet, mintha egy libikókán lennék.
Ő lépett ki a kapcsolatból. Ami azt jelenti, hogy az én érzéseim nem változtak. Vagyis pont annyira tolerálom a faszságait, mint amikor együtt éltünk. De még abban sem érzek semmi kivetnivalót ha éppen nem tolerálom. Mert egy működő kapcsolatban az ember hol ilyen, hol olyan mert attól még az alapértékek nem változnak. Igaz az is, hogy az utolsó időben mindketten a szélsőségekig húztuk a toleranciamérőt. Szóval, nekem az, hogy beszélünk vagy találkozunk nem másabb, mint amikor együtt éltünk. Annyi különbséggel, hogy a szex háttérbe van szorítva.
CSAKHOGY MÁR NEM VAGYUNK EGYÜTT.
Vagyis innentől az ilyen nemtudom válaszok baromi kínosak. Mert ráébresztenek arra, hogy kívülről nézve ez olyan, mintha én udvarolnék, én kapaszkodnék, én akarnám, hogy valami...
Ha egy barátom viselkedik így az nem kínos, maximum idegesítő. De Lancet nem a barátom hanem az exem.
Van amit szeretnék (azon túl, hogy most mondjuk fizikailag inzultálnám, ami a köztünk levő súlykülönbség miatt elég röhejes látvány lenne, de jólesne).
Adva van egy faszi aki pár hete még azt mondta, hogy szeret és érzése szerint ez nem múlik. Aki pár napja azt mondta, hogy hiányzom neki.
Szeretnék ezzel a férfival visszamenni arra a pontra ahol elcsesztük a kapcsolatunkat és másfelé indulni.
Én nem mondom, hogy a másfelé út vége nem lehet ugyanez. Honnan tudhatnám? Csak szívesen megnézném azt a másik utat. Azzal együtt, hogy valószínűleg változtatnom kéne dolgokon amik nem könnyűek.
Aham... és itt van a kutyus föld alá lapátolva.
Hogy a másik útról pontosan tudja, hogy tőle is követel. Miközben ő "okés" és az én terápiám végét várja. Miközben szeretné úgy megúszni az egész érzelmi zavart, hogy ne kelljen a komfortos érzelmi foteléből kimászni. Ó, egy ilyen "szeretlek de nem lehetünk együtt" az teljesen beleillik az érzelmi kényelmébe.
Tudom, hogy ilyen. Mindig is ilyen volt. Vagy majdnem ilyen.
Ezzel együtt szerettem, mert az ideáljai szépek. És mert szeretett.
Nem szerelemből választom most őt. A szerelem közösen épül, ha épül.
Azért választom, mert a sok ember közül az ő kezét fognám meg, hogy induljunk el, együtt.
Mert vele újra elindulnék.
Persze, csak a pofozás után. :D