Éppen akartam írni egy bejegyzést az egoról, amikor egy barátnőm belecsörgött a gondolatmenetembe. A reggeli telefonok egyébként is a frászt hozzák rám. Meg az estik. Ez a két alkalom amikor ha megcsörren a telefon abból még sosem sült ki semmi jó. Valamiért senki nem hív reggel 8 körül azzal, hogy "ön megnyerte a lottó ötöst" vagy azzal, hogy "a New York Times az ön írását választotta az év könyvének" és estefelé nem hív fel a nagy Ő, hogy "épp erre járok bébi, lenne kedved meginni velem valamit? Mondjuk nálam..." de még az sincs este, hogy "hellóka, hiányoztál, gondoltam felhívlak". Szóval, reggeli meg esti telefon az gyomorgörcs.
Némileg megnyugodtam, hogy csak Ancsa az és nem anyám, nem az iskola, nem a rendőrség és nem a főnököm. Kb ilyen sorrendű a para. Ancsa egy tündér. Vele beszélgetni olyan, mintha egy érzelmi tornádó közepén ülnél. Csak nézed a csapongó gondolatait meg érzéseit, próbálsz köztük rendszert meg értelmet találni de mire belekapaszkodnál az egyikbe, már teljesen másról van szó. Mire befejezi totál kifáradsz, összezavarodsz és mégis valahogy feldobódsz mert mindeközben a repkedés közben annyi energia szabadul fel, hogy csak vigyorogsz és vigyorogsz mert Ancsa az Ancsa. Nem lehet haragudni rá.
-- Halló, fent vagy? -- a hangja izgatott, magam előtt látom, hogy megvárta a nyolc óra egy percet amikor a gyerekek már tuti nincsenek otthon, kaki-pisi mindenkinél megvolt, de a magamfajta még nem indult el a melóba.
-- Hogy a patvarba ne lennék fent? Ötkor csörgött a gyerekem órája amire az egész ház felébredt, kivéve őt. Azóta olvasok. Mondjad nyuszifül, mi a stájsz?
-- Teljesen összezavarodtam. Teljesen!
-- Azt gondoltam neked ez létforma, mi a baj most ezzel?
-- Vane ez a pasi, tudoooood... -- persze, hogy tudom. Jenő  vagy Béla vagy Géza vagy valamelyik aki éppen Ancsa fókuszában van. Vadul kotorászom az emlékeim között, hogy mi volt a legutóbbi pasas neve.
-- Árpi! -- bököm ki boldogan -- Mi van az Árpival?
-- Árpi? Milánról beszélek. Tudod az a cuki portás pasas a cégnél. Akiről meséltem, hogy először csak olyan nagyokat köszönt meg előre kinyitotta nekem az automata kaput. Aztán karácsonykor vittem neki a céges buliról megmaradt sütiből. Mert mégiscsak...
-- Jaja, emlékszem, aztán gyorsan magadra is rántottad a pasit. -- A hangomban biztosan volt némi ellenérzés de Ancsa nem sértődős, a gyors szex az életfilozófiájához tartozik. Mert mi van ha minden szép meg jó, egy rakás időt elpazarolt az udvarlásra a szex meg nem működik? Az ember meg beleringatja magát, hogy hú de klassz a másik aztán egy életen át próbálja magával elhitetni, hogy a szeretet az éppen elég, a szenvedélyt alá lehet rendelni a szeretésnek. Némileg értem, mert a magam részéről a ritka de jó szex még talán talán elfogadható, de a gyakori rossz az biztosan nem. És aki azt gondolja, hogy olyan alapvető beállítottságokat, mint a szexuális nyitottság, odafigyelés az tanulható, az nagyon téved. A kíváncsiságról nem is beszélve. Persze, a technika csiszolható és egy értelmes ember képes felfogni, hogy ha jobbat szeretne kapni akkor neki is adnia kell de van egy mélyen húzódó alapvető beállítottság ami nem változik. Ancsa sem változik. Gyorsan akar, sokat. Igaz, cserébe ő is elégeti magát de istenadta szerencséje, hogy mindig talpra áll. Mások arra törekszenek, hogy megtalálják a középutat és csökkentsék a kilengéseket, hogy minél szűkebb legyen az az intervallum amiben mozognak érzelmileg, Ancsa viszont akkora szélsőségek között mozog, hogy más már beledöglött volna. Ő meg nem. Egy másik barátnőm mesélt egy viccet erről:
"Amikor Kohn bácsi kivándorló útlevelet kap Izraelbe, és akkor megy a határra és mutatja az útlevelét és utazik. Aztán ott él egy kis ideig és egyszer csak eszébe jut, hogy hát nem érzi ő magát olyan nagyon jól mégsem. És elindul hazafelé és a határon megint bemutatja az útlevelét. Amikor hazajön, akkor rájön, hogy ő egy kicsit fél, szorong, a jövőre vonatkozó kilátásai rettenetesek, úgyhogy csomagol és utazik vissza Izraelbe. Ahol természetesen megint nem bírja sokáig és jön haza. És amikor már sokadszor lépi át a határt, akkor az egyik Kohn bácsit ismerő útlevélvizsgáló ránéz és azt mondja:
-- Hát Kohn bácsi maga már itt tizenhetedszer utazik oda vissza. Mondja már meg őszintén hol érzi magát jobban?
-- Útközben."
Szóval Ancsa egy ilyen útközben levő ember. Lehetetlenség nem szeretni mert annyi érzelem van benne és azt olyan elementáris erővel tudja kipréselni magából, hogy kész vagy tőle, de nem volt még az a férfi aki Ancsát le tudta volna kötözni. Titokban úgy gondolom, hogy elmenekülnek tőle. Mert amit mindannyian teszünk titokban azt Ancsa felnagyítva megszázszorozva teszi. Kell valaki aki elsőnek mondja, hogy a király meztelen? Majd Ancsa! Senki sem szól, hogy fika lóg az orrodból? Ő mondja. Te csak magadban álmodozol a jókiállású hentesről meg a hátsó szobáról? Ancsa mondja, kérdezi, leírja, átéli, elsiratja, eltemeti, kiássa, lehányja, belahal, feléled és végül diadalmasan távozik. Te meg ha túl közel vagy, megőrülsz tőle.
De most térjünk vissza Milánhoz.
-- Bocs, bocs! Milán! Hogy is felejthettem el? Mi van a szuperportással?
-- Vettem neki karácsonyra egy könyvet.
-- Ééééés? Kiderült, hogy analfabéta?
-- Elhülyéskeded. Az van, hogy kurvára félek. Ez egy pszichológiai könyv. Csupa olyasmivel ami arról szól, hogy én miért vagyok hülye.
-- A férfiak nem olvasnak pszichológiai könyvet. Pont. Itt abba is lehet hagyni a félést a következményektől.
-- És ha mégis elolvassa?
-- Nem olvassa. Nyugalom.
-- Huh. Okés. Hiszek neked.
-- Amúgy hogy vagytok?
-- Szakítottunk.
-- Miiiiiiii??? -- na tessék már megint összezavar ez a nő!
-- Á, nem vagyunk egymáshoz valók.
-- Na de... azt mondtad ajándék meg karácsony --- csak hebegni tudok.
-- Jaaaa... hát, Milán eszembe jutott a könyvről és megvettem neki.
-- Ez se normális, de azt végképp nem értem, hogy akkor mit érdekel, hogy mit gondol rólad utólag?
-- Ez olyan hülye dolog de azért elmondom. Ő mondta, hogy nem illünk egymáshoz. És rossz arra gondolni, hogy a könyv csak megerősíti ebben.
-- Akkor mi a fenének adtad oda?
-- Mert eszembe jutott, hogy hátha segítene neki, hogy boldogabb legyen.

Nem tudtam mit mondani. Arra gondoltam, hogy mégiscsak jó lehet útközben lenni. Mert akármennyire hazátlan, bizonytalan dolog, és közben nehéz a csomag, meg azt sem tudod, hogy búcsúztat-e vagy vár-e valaki, valahogy sosem lehetsz közelebb a mindenséghez.