Amikor elkezdtem ezt a blogot, egy kedves barátnőm megkérdezte, hogy mi lesz amikor okafogyottá válik a dolog? Akkor, gondolom, azért kérdezte, mert a blog egy konkrét nyűglődés miatt indult, aztán lett belőle kicsit írós, kicsit magyarázós valami. Aztán, 2016-ban nem nagyon blogoltam, annyira zavarosak voltak az érzések. Annyi könny, annyi félelem és megfutamodás volt benne, hogy nem voltam képes őszintén írni, és a humoromat se mindig találtam, egyre kevésbé hittem benne, hogy megtaláltam volna a számomra élhető létformát. Eljött a változás éve.
2016 nem a szerelempor éve volt, ez igaz, de izgalmas események történtek.
Hosszas kínlódás után leszerződtettek az OFI-hoz. Életem első olyan munkahelyének tűnt, ahol be kell járni nyolcra és olyan hivatalosan és szabályozottan kell dolgozni, amiben még sosem volt részem. Mondhatom, némi öniróniával, hogy "öreg vagyok és kell a pénz", úgyhogy még örültem is, hogy egy állami intézményben fogok megőrülni. Aztán persze kiderült, hogy szeret engem a jóisten, mert a főnöknőm előbb őrült meg, úgyhogy semmilyen hivatalos formát nem muszáj betartanom, csak a meló legyen kész. Kurva nagy ára van ennek a szabadságnak, és pont egy év alatt ért el addig, hogy mennék, ha találnék jobbat.

Aztán, felolvasóestek. Őszinte leszek: én nem szeretem csinálni.
Amúgy elég jó felolvasó vagyok, kivéve, ha saját művemet kell közönség előtt felolvasni. Az hármas izgulás. Egyrészt izgulok, mint előadó, másrészt, mint alkotó, hogy vajon tetszik-e, milyen a hallgatóság reakciója, harmadrészt, hirtelen hallom az összes elbaszott mondatot, a szóismétléseket, a csikorgásokat és döccenéseket. Olyankor az olvasásban is elakadok. Közben ez a felolvasósdi, ez része az irodalmi körökben elfogadtatásnak. Az ember beolvassa magát ezekbe a körökbe. Megismerik a nevét, stb. Mondom: nem szeretem, de csinálom, ha kell.

És Londod...
bejártam nyugateurópát, mégis felnőtt életem legmeghatározóbb élménye volt. London nagyon bejött nekem. A léptékei, a viszonyai, a megjelenése, az élményeim vele kapcsolatban. Azt hittem, hogy egy elhagyatott Olasz tengerparti kisváros vagy kikötő az álmaim netovábbja, de London elrabolta a szívem.

Aztán a nyár.
Születésnappal, nyaralással, írótáborral.
Választanom kellett, hogy melyik táborba megyek. És nekem nem volt merszem azt választani, ami jobban vonzott, de tudtam, hogy Lancetnek baja lenne vele. Ez volt azt hiszem az első pillanat amikor komolyan megéreztem, hogy kurva nagy gáz van velem.

A születésnapom...erről röviden csak annyit lehet írni, hogy töltsd be az ötvenet. Éld meg a rádöbbenést, hogy hacsak sürgősen fel nem talál valamit az orvostudomány, akkor mostantól már BIZTOSAN kevesebb van előre, mint amennyi időt eddig elbasztál hülyeségekre. Az ötven már érezhető. A testemen, a lelkemen. Születésnap még ilyen változást nem hozott magával. Felkavart, összezavart, szétzilált és rákényszerített, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, hogy mivel és milyen szinten akarom tölteni a maradék időt. Megrémültem, elkezdtem kapkodni, aztán szépen az év végére belenyugodni, hogy magánéletben, szakmában, mindenhol lépnem kell, ha nem akarok magányos és  hobbiíró maradni.
És igen, be kell, hogy valljam ez a pont volt a következő szög a párkapcsolatom koporsóján. A pont ahol megéreztem, hogy hiába várok a csodára.

Ügynökség...
pörög ezerrel. nagyon nincs is mit mondani róla. Jól mutatja a gondolkodásmódom hibáit. Azt, hogy hogyan húzódom háttérbe amikor le kell aratni a diadalt. Hogy adom át a lehetőséget másoknak. Ezt a dolgot csiszolnom kell vagy elfogadni, hogy örök anya vagyok.

A nyaralások...
legfőbb gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy Tottyerka még élt, és ezeket az emlékeket őrzöm, hogy boldog és egészséges kutyus volt.

Írótábor...
Jó is volt meg nem is. Jó, mert értelmes társaság, nem jó mert teljesen értelmetlennek éreztem. Jó mert olcsó, és nem jó mert akár írhattam volna valami használhatót is az alatt az idő alatt.

Aztán, a sok töprengésnek, várakozásnak és sírásnak karácsony előtt vége szakadt.
Bárcsak lehetne szakítani fájdalommenetesen. Valahogy úgy, hogy van egy érzés, mondjuk a szerelem, amit odaadok valakinek, és ő cserébe nekem adja az övét. Ha nem kell neki az enyém, akkor tukmálhatom, de csak széttárja a kezét, hogy kösz nem, mert ő viszont nem akarja nekem adni cserébe a sajátját (mert pl már odaadta valakinek vagy alkalmasabbra vár vagy félti, hogy tönkremegy vagy elvesztette és nem tudja merre van, vagy... valami). De, ha a csere megtörtént akkor később, amikor véget akar vetni az ember egy kapcsolatnak, akkor visszakéri a szerelmet és amikor a másik visszaadja (mint egy kiló lisztet vagy egy bögrét) akkor neki nem fáj, nincs üresség, mert én is visszaadtam neki az övét, azt beilleszti a helyére és szereti magát.
De nem így van.
Ha nem fáj, akkor semmise volt.
Aztán múlik a sajgás, végül emlékké leszünk, és már az sem lesz fontos, hogy a titkainkat, amiket átadtunk, merre viszi a szél.

Boldog 2017-et!
Azt mondják az ezósok, hogy ez az év jó dolgokat fog hozni, mert a 2016 a lezárás éve volt, ez meg a megújulás/kezdés éve lesz. Nem tudom, hogy hiszek-e ezekben, de nagyon szeretnék hinni benne, hogy jó dolgok is állnak előttünk, és nem hiába várom a csodát. Ez itt a Jóreménység foka, és minden hit meg vágy mellett, nem árt keményen fogni a kormányt.