Már ketten is figyelmeztettek, hogy kicsit túlagyalom a dolgokat és sürgősen hagyjam abba.
Én nem érzem túlagyalásnak.
Persze, lehetett volna azt csinálni, hogy ránézek arra a kupac érthetetlen, ellentmondásokkal teli, hazugságokkal terhelt valamire, ami a szakítás és a legutóbbi párkapcsolatom volt és széttárom a kezem, hogy ha már vége, akkor elemezgesse a franc, megyek tovább.
Lehet így. Aki képes erre abban valószínűleg se kérdések se érzelmek nem maradtak. Vagy időközben már felcsipegette a tanulságmorzsákat vagy éppen eszébe sem jut tanulni a történésekből. Direkt nem írtam azt, hogy "tanulni a hibákból", bár én is szoktam ezt a szófordulatot használni. De miért lenne hiba az, ha egy adott élethelyzetben az ismereteid, és érzelmeid alapján hozol egy döntést (vagy éppen nem hozod meg a döntést, hanem halogatod) aztán ennek lesz valami következménye, ami nem annyira kényelmes, esetleg fájdalmas, vagy még rosszabb esetben katasztrofális? Abban a helyzetben a lehető legjobb döntést hoztad. Jogod van megbánni a döntésedet, mert most, látva a belőle következő eseményeket már nem tetszik az ami lett, de akkor is tudnod kell, hogy akkor, amikor ezt még nem tudtad, nem tettél semmi rosszat. Jól döntöttél -- nem tudtál volna másképpen dönteni.
Ettől még, a döntésed lehet szar a többieknek, akiket helyzetbe hoztál.
Nem akarom bonyolítani, szerintem úgy is érted.

Szeretnék mindenkit felmenteni aki azon agyal, hogy mi lett volna ha...
Nincsen HA. Az van, ami történt és az, ami abból következik.
Az érdekes lehet, hogy mire használjuk a történéseket, hogy a döntéseinknek mik a titkos mozgatórugói vagy hogyan próbáljuk a másikra tolni, hogy ő előbb követett el valamit, amire mi valami...és akkor... Na akkor a nyakunkba zúdult a szar.

Ha elég ügyes vagy, akkor létrehozhatod azt a helyzetet, ahol nem kell döntéseket hoznod. Vagy a döntéseid szintje olyan alacsony, mint egy vakond élete a föld alatt. "ni, egy gyökér! Megegyem?" "Hopp, egy pajor! Bezabbantom!". A törekvésed arra, hogy megmenekülj a döntésektől arra fog vezetni, hogy rákényszerülsz, hogy egyszerre hozd meg azt a döntést, amit apránként kellett volna. Naponta lemondani a vacsoráról, hogy ne hízzon meg az ember, az naponta szembenézés azzal, hogy mit gondolok a megjelenésemről, az üzenetről a világ felé. E helyett lehet egyszerre rádöbbenni, hogy ezt ami visszanéz a tükörből, a fotókról, ezt nem szeretném. És beáldozni egy évet az önbecsülés visszaszerzésére. Mert nem az a lényeg benne, hogy tetszem-e másoknak, hanem az, hogy leszartam azt a kérdést, hogy miként akarom magam kommunikálni a világ felé. Mit üzenek azzal, ahogy megjelenek.
Megintcsak, szívesen felmentem azokat, akik úgy gondolják, hogy ez nem számít. Akkor ő azt szeretné kifejezni, hogy "Leszarom, csesszétek meg én jól vagyok így!". És ez simán rendben van.
És persze, lehet azt mondani, hogy aki szeret elfogad olyannak amilyen vagyok.
Milyennek is? Olyannak aki leszarja, hogy hogy néz ki? Aki elhanyagolja magát?
Ilyennek ismert meg? Esetleg pont ez a közös dac hozott össze benneteket? Mert akkor megintcsak nincs baj.
Azon gondolkodtam, hogy talán a férfiak akik beszólogatnak a feleségük súlya miatt, nem azért teszik, mert nem áll fel a farkuk a nagyobb segg láttán. Hanem mert zavarja őket az a dolog amit elkezdődni látnak. Az igénytelenség önmagával szemben. (lehet tupírozni, önszeretetnek, tiszteletnek)
Több férfitól hallottam kedvesen, igazi melegséggel, hogy az ő felesége hogyan "fogyókúrázik" állandóan vagy hétfőtől vagy majd a desszert után. Láttam rajtuk az elnézést, a szeretetet. Mert nem az volt a fontos, hogy a feleség öt kilóval kevesebb legyen, hanem az, hogy legyen neki érdekes ez a dolog. Hogy akarjon tetszeni. A férjnek, a világnak.

Fogalmam nincs hogyan sikerült ez a vargabetű, de hagyom.
Úgy látszik ma, ahogy belekavartam a szmötyibe, ez bukkant fel.

Van egy kérdés amit senki nem mer feltenni nekem és amit naponta megkérdezek magamtól.
Tényleg szeretem?
Nem szoktam válaszolni magamnak, helyette írok valamit ide. :)