Klárit óvodás kora óta ismerem. Vele együtt az összes szerelmét, vonzalmát, tudomásom van minden kalandjáról és még a beteljesületlen álmodozásait is elmesélte nekem, a játszótéri mászókától egészen mostanáig.
A minap ültünk egy kávézóban, búzasört szürcsöltünk és Klári mesélt. A legutóbbi kapcsolatairól. Lelkesen, szomorúan, bizseregve és kiábrándultan. Úgy bele tudja élni magát még a mesélésbe is, hogy az ember szinte érzi azt amit ő érez. És bólogattam, hogy húúúú, ez igazán fantasztikus nagy szerelem lehetett de ez a másik... brrr... ebbe nem kéne belemenni...ha már most szomorkodsz akkor ez kaki, ez csak fájdalmat fog hozni, de ha nagyon kívánod, akkor miért ne, de ha meg nem, akkor meg minek?
Nevettünk, és néha félre kellett néznünk, hogy ne látszódjon a szemünkben a könny, mert volt amikor olyat mondtunk amiről amikor elkezded, még nem tudod, hogy megszakad a szíved mire a végére érsz a mondatnak.
Klári egyszer csak a szemembe néz és komolyan, nagyon nagyon komolyan megkérdezi:
-- Te Lullie, szerinted ránk még vár a szerelem? Tudod, az az igazi valami...
Ugyanaz az érzés volt, mint amikor egy gyerek kérdezi, hogy "anya, ugye te sosem fogsz meghalni?".
Mit mondjak ennek a kedves teremtésnek aki velem együtt szédeleg az úton a vágyak, elfogadás, ragaszkodás, megalkuvás, önbizalom, adni akarás, összetartozás országútján? Vánszorgunk együtt a többiekkel és biztatjuk egymást, hogy van értelme ennek az útnak, mert tartunk valahová.
Gondolkodtam, hogy mit válaszoljak. Talán valami biztatót, vagy esetleg valami vicceset, meg ott van az a számtalan idézet amit mostanában olvasok az igaz szerelemről aminek sokféle kritériuma és meghatározása van, de én egyikben sem ismertem magamra se azokra akiket szerettem vagy szeretek. Hiszen a számomra legfontosabbat egyik sem teljesítette be. Mert egyik sincs mellettem. Vagyis ha volt is, sikerült elmúlnia, tud nélkülem élni, nem csapott bele a villám amikor meglátott, nem érzi magát fél embernek, nem lelt bennem otthonra a lelke, nem nyert értelmet az élete, az érzelmei nem álltak ellen a távolságnak, nem vállalt áldozatot, sem kitartást, nem harcolt értem, nem gondolta, hogy a kapcsolatunk mindent megér stb stb. És a kérdés az, hogy melyik oldalra álljak? Oda ahol az eltitkolt vágyak, a hamu alatt parázsló szerelmek adják a hátteret a mindennapok békés családi életéhez vagy a gyorsan váltakozó párkapcsolatokhoz és az "örökké szeretlek" mondat mögött valaki egészen más emléke lebeg vagy létezik-e másik part egyáltalán?
Nem hiszek az igaz szerelem eszményében. Se abban, hogy van valahol egy tökéletes valaki aki mindig tökéletes lesz a számomra. Abban hiszek, hogy vannak boldog idők meg nem annyira boldog idők. És, hogy vannak akikkel a nem annyira boldog időket is át kell vészelni, mert a boldog idők annyira boldogok. És akivel jó visszagondolni az átvészelésre, mert az siker. Megmentettük a csónakunkat és élünk! Együtt vagyunk. Minden átvészelt nehézség egyre erősebbé tesz minket. Egyre jobban bízunk a másikban, hogy vele ez menni fog. És akkor, életünk végére, ha együtt vagyunk, azt mondhatjuk, hogy ő az igazi! Ez a szerelem egy igaz szerelem volt! De akármit is mondasz, akármit is érzel, aki most nincs melletted, az nem az igaz szerelmed. De aki melletted van, függetlenül attól, hogy éppen milyen állapotban van a hajótok, ő lehet, hogy az igazi. Amíg melletted van, addig lehet, hogy az.
Hosszú lett volna mindezt elmondani Klárinak. Igazán csak egy egyszavas válaszra várt. Egy megnyugtató "igen"-re. Csakhogy a gyereknek sem szabad hazudni a halálról, úgyhogy azt válaszoltam amit abban a percben a legőszintébbnek gondoltam.
-- Fogalmam sincs. De én többet férfiért nem küzdök. Kivárom amíg eljön a szerelem. Nem kell más. A többi nekem nem éri meg.