Valójában most remekül kéne lennem (részleteimben remekül is vagyok), mert  elhoztam a gyerekeimet négy napra lubickolni meg családi életet élni meg egymást szeretni.
Amúgy máskor is van ez nálunk de abból feltehetőleg semmit sem érzékelnek. Mert a jót könnyű megszokni. Mert az, hogy az ember gondoskodik róluk, meg megoldja a napi szintű problémáikat az semmi, mert adja csak az ég, hogy egyszer ne legyek ott amikor elindul bennük az "anyaaaaaaaa!" már kapom is az egyest az anyai ellenörzőkönyvembe. "anya SOHA nem törődik velem". Ha a barátnőim nem ugyanezt mesélnék sokkal jobban meg lennék ijedve. Így meg csak kicsit vagyok. Hogy akármennyire igyekszik az ember, úgysem tudja elég jól csinálni de talán ha felnőnek, pár dolog majd átíródik bennük. Ráadásul ez most nehezített pálya, mert két kiskamasz akik természetesen nem ugyanazt akarják, szóval a tegnapi napból annyi volt a pihenés, hogy kb nyolc percig kicsit távolabb vegzálták egymást és én nyugodtan átadhattam magam a könnypotyogtatásnak a félhomályos gyógyvízben. Aztán mellettem pár orosz pasas elkezdett ordibálva örülni egymásnak. Már önsajnálni se hagyják az embert. :D
Minden második gondolatom az volt, hogy neked tetszene, hogy veled voltunk ilyen helyen, hogy ha velünk lennél akkor ez meg az lenne. Neeeem, nem hiányzol. Picit se. :D
Eddig is így volt ez, csak nem mondtam, nem írtam le.
Vacsoránál Eszter azt mondta "ne beszélj ennyit Lancetről. Nem tesz jót neked". Teljesen lemerevedtem. Azt hittem, sosem beszélek rólad.

Ma megpróbálunk korábban eljutni a fürdőbe és valahogy pihennem kéne egy kicsit. Tegnap este elkezdtem nekik olvasni az Elveszett cirkálót. Azt elviszem magammal. Még az olvasás is pihentetőbb, mint amikor ölik egymást. Amúgy, saját bevallásuk szerint ők jó testvérek. Fogalmam sincs. Nekem nincs testvérem.