Mi ketten, míg a halál elnem
2015. május 18. írta: Lullabie May

Mi ketten, míg a halál elnem

Amikor megcsalnak, akkor a MI érzés sérül leginkább. Persze, sérti az önérzetet, hogy valaki, ha csak alkalmilag is, de jobb vagy fontosabb lett a párunknak, mint ÉN, de leginkább mégiscsak a MI-be vetett bizalom elvesztése, ami lebénítja az embert. A szerelem a MI közös élményünk. A szex a MI közös titkunk. A terveink a MI közös álmaink. Mi együtt csináljuk az életünket, hozunk döntéseket, tartunk valahová vagy akár félünk valamitől és azért tesszük, vagy nem tesszük a bármit is. Mi ketten vagyunk egy pár, a legszűkebb kapcsolódás, ami után a picit nagyobb MI a gyerekekkel létrehozott gömb, aztán a következő MI jön, és a még nagyobb, és a még nagyobb... de az ÉN után az első Mi, az mégiscsak Ő meg ÉN.

Hát, ha van MI. Akkor.

Bella bámul rám és rágja a szája szélét. Valamin nagyon gondolkodik, de a szájrágás azt mutatja, hogy nem akarja kimondani. Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy a nógatás segít vagy gátol a dolog kipattanásában. Aztán a türelmetlenségem győz.
-- Mit gondolsz?
-- Arról amit mondtál?
-- Nem, az afrikai fecskék repülési sebességéről. Persze, hogy arról.
-- Azon gondolkodtam, hogy Feri soha nem mondta semmire azt, hogy "Mi". Tudom, hogy ő meg én együtt vagyunk és azt is tudom, hogy fontos vagyok neki, de soha semmikor nem mondta ki azt a szót, hogy "mi".
-- Attól még érezheti.
-- Persze, csak... tudod, van egy kollégám, aki meglepően sokszor használja ezt a szót. "Az nem lehet, hogy csak mi ketten kedveljük ezt a fajta humort" vagy "rá se ránts, mi ezt lazán megoldjuk". Ettől olyan véd és dac szövetség hangulatom lesz, amikor beszél. Mintha MI, függetlenül attól, hogy soha életünkben nem találkoztunk az irodán kívül, mi valahogy együtt mások vagyunk mint a többiek, akikkel amúgy tök jóban vagyunk.
-- Biztos beléd van zúgva.
-- Nem gondolod, hogy akkor meghívott volna vacsorázni vagy sétálni, vagy legalább ebédelni?
-- Tudja, hogy pasid van. Biztos tisztességes és nem akar bekavarni.
-- Szerintem meg csak olyasfajta, aki létre tud hozni ilyen kis MI-burkokat. Az egyik kollégával közösmunka-Mi-ben van, a másikkal ebédlő-MI-ben, vagy estesokáigdolgozunk-MI-ben. Fogalma sincs róla, hogy én ennyire érzékeny vagyok erre. Hogy ahányszor kimondja, valami belém szúr.
-- Ezt értsem úgy, hogy nem örülsz neki?
-- Szomorú leszek tőle. Nem tőle szeretném hallani. Nem akarom vele érezni. Nem akarom, hogy hasson rám.
-- Azért ez olyan hülyecsajos nyafogásnak tűnik. Nem mindegy, hogy Feri hányszor mondja ki, hogy mi, ha egyébként úgy érzi? Lehetne, hogy egyszerűen örülj neki, hogy szeretnek és te is szereted és jó vele neked és mindent megtesz, hogy boldoggá tegyen?
-- Persze, hogy elég! Csak... néha beleszaladok mások fényképeibe, amiből süt a MI érzés.
-- Csak látszat! Mindenki olyan képeket rak ki, ami boldognak, sikeresnek és gyönyörűnek mutatja. Te is ezt csinálod, én is, és mindenki. Csak a kamaszok meg a reménytelen szerelmesek rakják ki a "mindjárt meghalok olyan szar az élet és én is olyan szar vagyok" fotóikat.
-- Nem a képektől van, hanem a mögötte levő gondolattól. A vágy a közös dolgok megörökítésére.
-- Figyelj! Kérdezek valami rázósat, jó? Te készítesz ilyen fotókat? Te kiteszed ezeket a fotókat bárhova is?
-- Nem rázós, ezen én is gondolkodtam, hogy miért nem.
-- És mit válaszoltál magadnak?
-- Nem tudom a választ.
-- És ha most Feri siránkozna itt, hogy a barátnője nem rak ki közös képeket?
-- Hát, ja. Erre nem tudok mit mondani. Igaza lenne. Az is igaz, hogy én nagyon ritkán posztolok személyes fotókat. A magamutogatásom inkább a szövegelésben burjánzik.
-- És ő miket rak ki?
-- Leginkább semmit.
-- Akkor ez patthelyzet.
-- És te?
-- Hogyhogy én?
-- Te hogy vagy ezzel a Mi dologgal? Te meg András jól megvagytok. Te érzed ezt? Ő szokta mondani?
-- Hát, András szerintem nem tanulta ezt meg a saját családjában. Amennyire ismerem őket, ők se egy MI család. Az enyém meg csak látszatokban volt az, igazi mélysége nem volt ennek az érzésnek. Egy kirakat, ami mögött egy diktatórikus színház lapul.
-- Lehet, hogy Feri se tanulta meg ezt?
-- Akkor viszont te se és én se. Simán lehet, hogy mi nem tudjuk hogyan kell MI-t csinálni. Az a kollégád meg tudja. Lehet, hogy az szúr, amikor hozzád beszél. Hogy te nem tudsz ilyet.
-- Cseszd meg! Most megint bőgnöm kell. Lehet, hogy sosem fogok tudni ilyet? Csak mindig hiányozni fog?
-- Próbálkozzunk azzal, hogy MI ketten olyanok vagyunk, akik nem tudnak Mi érzést mutatni, csak hiányzik nekik. Na, milyen? Így jobb? Aztán, hátha megtanuljuk.

 

 

egyutt.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr997468940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sária 2015.05.18. 09:50:38

Igazából csak jelezni szeretném, hogy olvastam, és rágódom... Mostanában sokat tanultam ezekről a dolgokról, tehát hogy amit hozunk, milyen hatással van az életünkre, és nagyon ijesztő. Nem vethetünk semmit a saját szemünkre, mert ezek annyira mély begyökerezettségek... Csak dolgozni tudunk azon, hogy ezeket a fájdalmakat a felszínre hozzuk, és megtanuljuk kezelni. Hogy pl. amikor társat választunk, ez szempont legyen (persze nem kizárólagos, meg nem is feltétlenül...) Borzasztóan fájdalmas út, de asszem ,megéri...

Lullabie May 2015.05.18. 10:11:47

@Sária: Nem hibáztathatjuk magunkat de a másik hibáztatásával is csínján kell bánni. És ez sem könnyű.
A hibáztatás segít megteremteni egy látszólagos egyensúlyt, mert a legnehezebb szerintem elfogadni, hogy valami úgy van, ahogy van. A múlton nem tudunk változtatni. A hozzáállásunkon igen. És az majd hatni fog a jelenre, meg a jövőre meg a gyerekeink jelenére és jövőjére. Csak hosszú, meg nehéz és fájdalmas is. Ahogy mondod. :) És főleg hosszú. És a fenébe, hogy nincs varázspálca, hogy "hopp!" amire rájössz, már olyan is az életed. Vagy szerencse, hogy nincs, mert holnap talán valami másra jössz rá.
Mindenesetre: kitartást az úton! Mi is itt vagyunk. :)

Sária 2015.05.18. 10:32:03

@Lullabie May:
<3
A hibáztatás mindig gyanús. Még önmagunk hibáztatása is. Ha hibást keresünk, azt jelenti, nem fogadtuk el, hogy valami úgy van, ahogy van... Persze ez nem baj (írás közben gondolkodom). Mert ha nem fogadjuk el, akkor tudunk változtatni. Mégsem hibást kell keresni, hanem... Igen, változtatni. Igen, azt hiszem, mindegy, hogy valami, ami kihat az életemre, tudatos rosszindulat vagy hanyagság eredménye-e... Megtörtént, mással meg más történt meg. Nekem ezzel van dolgom, itt és most.
A varázspálca néha jó lenne, ha elég megfontoltak és higgadtak lennénk. De nem vagyunk :D

Lullabie May 2015.05.20. 05:58:16

@Sária: "a hibáztatás mindig gyanús" -- ez egy jó, gondolkodtató gondolat.
Nem rég mondta egy pszichológus barátnőm, hogy van néhány dolog amire mindig felkapja a fejét és azonnal tudja, hogy a terápia során valamikor még elő fog kerülni valami rohadt büdös csontvázhulla a szekrényből. Az egyik ilyen a "nekem csodálatos gyerekkorom volt" a másik pedig a "csodálatos párkapcsolatban élek". (a csodálatos szó bármelyik szinonimája beindítja a vészcsengőt). Ezek az adott dologgal kapcsolatos kritikai érzék teljes hiányát vagyis a valóság tagadását jelzik.
Természetesen lehet valakinek jó gyerekkora meg kiegyensúlyozott párkapcsolata, sőt még azt is gondolhatja bárki, hogy a döccenők ellenére inkább a "remek" kategóriába rakná, de a túlzott rajongás vagy a pozitívumok gyors sorolása, inkább védekezést jelez: ide ne gyere be, ezt ilyennek lásd, mert én ilyennek akarom látni!
Amúgy, ezt csak mesélem, mert eszembe jutott. Nagyon lazán kapcsolódik csak a poszthoz. :) :)

Sária 2015.05.20. 10:48:09

nem lazán. sőt. hiszen te is arról írsz, ami ami foglalkoztat... az biztos, hogy a hárításnak minden formája azt mutatja, hogy dolgunk van azzal, amit hárítunk. a köv. lépés, ha már nem hárítjuk (amiről írtál), de sajnos az még mindig nem az utolsó lépcsőfok :)