A fényképezőgép nem hazudik
2014. december 21. írta: Lullabie May

A fényképezőgép nem hazudik

Van egy fotós barátom. Zseniális a pasas. Amikor elkezdett fotózni és még csak családi képeket csinált, már akkor volt valami különleges a képeiben. Valahogy olyan jól kapta el a dolgokat. Aztán egy ideig, miután kiolvasott pár fotózási szakkönyvet, rettenetesen modoros képeket készített. Az érdekes, megfoghatatlan látásmód eltűnt a képeiből. Viszont mindegyik korrekt, éles, tökéletesen komponált és közhelyes lett. Tulajdonképpen azokat a képeit is kedveltem, mert azok meg megbízhatók voltak. Na, így valahogy van az, ha az ember kedveli az alkotót magát. Valahogy a bénázásai is védhetők és az ember szeretettel nézi az útkeresését. Szerencsére továbblépett, és egyre jobb képeket csinált,  de egy idő után valahogy leállt a fotózással. Már nem osztotta meg a képeit a facsén és nem kapta elő a vállról indítható SS fotómasináját a csoporttalálkozókon, hogy néhány kedves, kompromittáló felvételt készítsen a jelenlevőkről, amin eltorzult fejjel, hatvan foggal vigyorognak valami elkapott pillanatban.
Két pohár sör és némi pálinka után rákérdeztem, hogy mi van vele, mi van a hobbijával. A története... hm... szívbemarkoló vagy rémisztő... nem is tudom. Olyan, mint a saját farkába harapó kígyó.

Sándor derűs mosollyal válaszolt, pedig arra számítottam, hogy kínos amit kérdezek, esetleg fájdalmas. De nem látszott rajta ilyesmi.
-- Szóval? Miért nem fotózol?
-- Megismerkedtem egy lánnyal.
-- Éééés? Mi köze ennek ahhoz, hogy kurva jók voltak a képeid?
-- Magamutogatás. Tudod az egész nem szólt másról, csak arról, hogy érezzem, hogy figyelnek rám, hogy hatni tudok, hogy csinálok valamit ami másokat megfog. És ez a megfogás nemcsak lelki, hanem amikor láttam, hogy 150 ember lájkolja a fotóimat, akkor tudtam, hogy pár pillanatig oda voltak ragadva. És ez örömmel töltött el.
-- Ismerem ezt az érzést -- vigyorogtam Sándorra -- nehéz lejönni róla.
-- Nóra is ezt mondta. Meg azt, hogy nem helyes dolog, hogy amit lefotózok az a másiknak lehet, hogy egy tragédia, nekem viszont sikert meg elismerést hoz.
-- Ezt nem biztos, hogy értem. Az a baj, hogy egyre sikeresebbek lettek a fotóid? Hogy egyre jobb fotós vagy?
-- Nem. Hanem, hogy nincs bennem alázat. Hogy a fotóim arról szólnak, hogy én kívülről megmutatom, hogy mások milyenek. Hogy akiket lefotózok azoktól nem kérdezem meg, hogy akarják-e magukat ilyennek láttatni és mivel szeretnek engem, elfogadják, hogy megtehetem, hogy kiteszem róluk a szerintük előnytelen fotót. És hiába mondom, hogy milyen csodálatos önfeledt pillanatok ezek, ahogy nevet valaki vagy amikor a sok nevető között fáradtan hallgat meg amikor nagyon nagyon szomorú, az is gyönyörű.
-- Némileg értem. Csináltál rólam is pár olyat amihez kellett egy nagyot nyelnem és nem az volt az első gondolatom, hogy ez lesz az új profilképem.
Sándor elképedve nézett rám.
-- Rólad csak gyönyörű képek vannak!
--Tényleg? Eddig abban bíztam, hogy a képeid a legrosszabb arcomat mutatják, de ha a legjobbat, akkor megyek és kisétálok az ablakon, innen a negyedikről.
Vigyorogtunk kicsit és gyorsan megittunk még egy kupica pálinkát ami tovább mélyítette a beszélgetést.
-- Nóra szerint minden csak rólam szól. Arról, hogy én milyen nagyszerű vagyok, és a béna képeimet is rengetegen lájkolják, mert engem kedvelnek, és mivel rólam nincs kép, engem soha senki nem lát bénának, eltorzultfejűnek, gyűrűshasúnak, roggyantvállúnak, lógómellűnek, kuszaszeműnek.
A pálinkának kedve lett volna röhögni bennem de a maradék eszem még féken tartotta és igyekeztem értelmes szavakat formálni.
-- Nóra kérte, hogy ne fotózz?
-- Nem kérte. Csak, Nóra nagyon fontos nekem -- szakadt ki belőle -- és nem akartam elveszíteni őt.
-- Feladtad a hobbidat azért, hogy Nóráról ne készüljenek olyan fotók amik nem tetszenek neki? Nem lett volna jobb ha egyszerűen nem fotózod őt?
-- Azt mellőzésnek érezte. És nekem se volt jó, mert tele volt vele az agyam, és legszívesebben csak őt fotóztam volna. Csináltam róla egy sorozatot reggel amikor ébred. Az arca alig látszik, csak a kusza haja ahogy átragyogja a nap, meg az ahogy szinte belefejel a kávésbögrébe annyira bezárkózik, meg a gyönyörű szeplők a vállán...
-- Éééés?
-- Kiakadt. Azon, hogy ő sohasem érezheti biztonságba magát, mert folyton résen kell lennie, hogy én mikor fotózom le, és neki folyton topon kell lennie, hogy a fotóimon ne úgy nézzen ki, mint egy rakás szar. Ezt mondta, szó szerint.
-- Kicsit egoista hozzáállás.
-- Nem az! Imádom benne, hogy neki ezek ilyen fontosak. Hogy minden reggel újraépíti magát. Hogy bármi történik, mindig van ereje úgy tenni, mintha minden a legnagyszerűbb lenne. És ehhez szüksége van arra, hogy ne lepleződjön le.
-- De ez marhaság. Az élet nem mindig nagyszerű.
-- Lehet, de én szeretem az álmait.
-- jajj Sanyi! Te feladod a saját álmaid egy nő kedvéért aki nem csinál semmit csak szépnek hazudja azt ami nem szép? Azt hittem kiállításod lesz és neves fotós leszel. Meg van benned a lehetősége.
-- Nem adtam fel. Csak megvárom amíg megérkezik.
-- Mi van? Ez úgy hangzik, mint valami ezoterikus faszság. Tudod, hogy nem bírom.
-- Jó, akkor szépen fogalmazok. Egyszer majd meglátja a valóságban a szépséget. És akkor már nem fogja bántani hogy milyen fotókat készítek.
-- És ha az nagyon sokára lesz?
-- Akkor öregen, ráncosan, fogatlanul fogom fotózni. Nekem akkor is ő lesz a leggyönyörűbb.

 

84171a5fd469194c7537c4377440d2cb.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr667001241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.