Éhenhaló szerelem
2014. december 13. írta: Lullabie May

Éhenhaló szerelem

Maradjunk annyiban, hogy Piri nem a kedvenc ismerősöm. Harsány, erőszakos és hiába jóindulatú, sarkos megfogalmazásai vitaképtelenné teszik az embert. A vicces az, hogy a megjelenése passzol a stílusához. Az egész nő vaskos és sok. Sok haj, sok mell, sok has. Időnként, udvariasságból beszélgetek vele egy kicsit, utána viszont úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Mert Pirinek minden olyan egyszerű: ha nem működik az irodai nyomtató, akkor vigyem ki a Copygeneralba nyomtatni a cuccot (jah, a saját pénzemen), ha ellentmondó utasításokat ad a főnököm, akkor szóljak neki, hogy tegnap nem ezt mondta. (tényleg nincs jobb, mint egy megszégyenített főnök) ha kókadozik a növény az íróasztalomon akkor dobjam ki a *csába, a sarkon vehetek egy ezresért nagyon szépet.
A minap azonban Piri betömbösödött, szótlan fejjel mászkált a recepción. Még a bajuszkája is enerváltnak tűnt (mert az is van neki, jó sok és a vékony szőke pihék többnyire összevissza lebegnek a szája felett). Nagyon szerettem volna de nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, mitől olyan csendes. Zümmögött mellettünk a fénymásoló, halk kattogással adta ki a papírokat és arra gondoltam, hogy 500 lapnyi idő van a beszélgetésre, aztán elrohanok.
-- Mi baj Piri? Szokatlanul csen... izé fáradtnak látszol. Téged is megvisel a karácsonyi készülődés?
-- Meghalt a kutyám.
-- Jaj -- szakadt ki belőlem. Mindig szerencsétlenül jön ki ha az ember valami tréfával indít és kiderül, hogy a másiknak komoly baja van. (szevasz haver! Jól vagy? Ezer éve nem láttalak. Valamikor majd beugrom. Add át anyukádnak, hogy üdvözlöm!. -- jó, majd átadom. Rákja volt de már jól van. Két hónapja meghalt." na az ilyen az igazi Brrrrrr!)
-- Tudtam, hogy nem húzza sokáig. Öreg is volt már és több, mint két éve minden nap arra gondoltam reggel amikor kimentem az előszobába, hogy már halva találom. Két éve mondja az állatorvos, hogy csak napjai vannak hátra. A lába is köszvényes, a szőre kihullott, és alig marad meg benne étel. Már csak vánszorgott. Éjjel a vackán feküdt, nappal meg a fotel előtt aludt. Mindig csak aludt. Csak a fejét emelte fel és már a szeméből is eltűnt az a csillogás ami még két éve ott volt. Az a csibészes vigyor, hogy megkergetne, mint egy macskát csak éppen lusta hozzá. Üres lett a tekintete.
-- Nagyon nehéz dolog. Fájdalmas elveszíteni valakit aki ennyire hozzánk nőtt.
-- Lesz másik kutyám, ez nem kérdés -- harsant Piri hangja harciasan -- a kutyátlan ember nem ember.
-- Lehet -- sütöttem le a szemem, mert soha nem volt kutyám -- de van akinek kicsi hozzá a lakása. Meg aki nem tudja felelősséggel tartani. Egy kutya az időigényes. Sétáltatni kell meg játszani vele meg orvoshoz hordani.
Hallgattuk a fénymásoló surrogását meg kattogását. A számláló mutatta, hogy már 428 darabbal végzett.

Piri olyan csendesen szólalt meg, hogy szinte alig hallottam a fénymásoló hangja mellett.
-- Tudod, az a legszarabb, hogy én vittem oda. Bevittem az rendelőbe, hogy elaltassák, mert az orvos azt mondta,  csendben van de nagyon szenved. Hogy csonttá fogyott, és éhen fog halni mert nem eszik. Lássam be, hogy a várakozásom a javulásra csak meghosszabbítja a szenvedéseit. Lecipeltem a lépcsőn, beraktam a kocsiba és elvittem. Ott álltam és végignéztem ahogy beadják az injekciót. A kezem a fején és közben arra gondoltam, hogy most megoldódik a probléma. Bevittem, elaltatják, nem szenved tovább és én sem fogok szenvedni tovább. Kifizettem az orvost és kimentem, még mielőtt a testét levették volna a vizsgálóasztalról. Aztán otthon összecsomagoltam a plédjét meg a rágókáit, meg a papucsomat is amibe mindig bedugta a fejét, és amin ott van a fogai nyoma, és az egészet levittem a kukába. Aztán felmentem és csak ültem, és nem múlt. Aztán reggel kimentem az előszobába, és nem múlt el akkor sem. Aztán bejöttem de nem múlik.

Összeszorítottam a számat, hogy a könnyeim mellett nehogy a torkomból is előtörjön a szűkölés. Hogy nagyon is ismerem ezt. Nem múlik. Ami igazán fontos annak a veszteségérzése nem múlik csak velünk együtt.
-- Sajnálom -- leheltem alig hallhatóan. -- Tudom milyen nehéz neked.
Aztán csend lett. A másoló végzett, én meg gyorsan felmarkoltam a papírokat. Sietnem kellett, mert találkozóm volt az exemmel. Már fél éve ment el de még vannak elintéznivalóink. Én meg összeszedem az érzelmeimet, fegyelmezetten elviszem a találkozóra, és hagyom, hogy egy kedélyes mosolyú, megértően bólogató orvos újra és újra beadja a halálos injekciót.

9a4117b678a032fe8eeb34b982fd23ca.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr406979241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.