Velem könnyű élni. Vagy mégse.
2014. november 28. írta: Lullabie May

Velem könnyű élni. Vagy mégse.

Sok éven keresztül úgy gondoltam, hogy velem könnyű együtt élni. Mert én nem csapdosom a falhoz a tányérokat, nincs hisztériás rohamom amikor menstruálok, nem követelek kocsit, nyaralót, nercbundát, nem baszogatom a másikat, hogy hízzon, fogyjon és a Béla mennyivel jobb kondiban van ennyi évesen a Swarzenegger meg mennyivel izmosabb, nem sikítozok hogy letört a műkörmöm, nem raplizok, hogy a pasi összecsoszogta a szőnyegrojtokat, nem állítok csapdát az elfelejthető ünnepnapokkal, nem méregetem az ajándék súlyát meg árát (amúgy sem szeretem az aranyat) és nem kell engem nyaranta tengerhez telente meg síelni vinni, hogy év közben mutogathassam a rólam készült képeket. Nem flörtölök férfiakkal és nem pusmogok a barátnőkkel titkos légyottokról, nem fitymálom titokban a pasim szerszámát, szexuális képességeit, nem szólom le a szüleit, rokonait, és a barátairól is csak óvatosan alkotok véleményt, illetve az exei ellen is csak felettébb óvatos hadjáratot folytatok. Lényeg, hogy ha van megtestesül tolerancia, földre szállt párkapcsolatangyal, az én vagyok. Énvelem könnyű, mondogattam és olyan keveset várok el -- nem is értem azt a keveset miért nem lehet megtenni...
Mert ott van pl az XY -- na, vele nem lehet könnyű, mert elképesztően igényes és piszkálódó.
Vagy a Z -- aki meg sértődős a világba és a pasija mást sem csinál csak engeszteli.
Meg ott van Q -- aki nyíltan utálja a pasija kutyáját és alig várja, hogy szegény öreg jószág megmurdeljen.
Nem is beszélve A-ról -- aki annyiszor csalta meg a férjét, hogy már számon tartani se tudom.
És T -- aki saját bevallása szerint is a mensi hetében egy fúria és nem csak szex nincs de emberi kommunikáció se.
Mennyivel könnyebb velem, gondoltam.

Miközben magamat a saját utamat keresgélem, arra kellett rájönnöm, hogy egyáltalán nem könnyű velem.
Amikről azt gondoltam, hogy mentesíti a másikat néhány teher alól, az nem más, mint a családomból hozott és a fiatalkoromban felcsipegetett minták ELLEN dolgozás. Ez nem én vagyok. Vagyis még senki nem élt VELEM.

Gondolom, másnak is van valamiféle stratégiája a kapcsolataira. Máshogyan vagyunk a haverokkal, a barátokkal, a családdal és máshogyan az élettársunkkal. (amúgy ezt a szót valamiért szívből utálom).
Nagyon jól körülhatárolt kommunikációs formákban létezünk és nem lépjük át, nem változtatjuk meg a szabályokat. haverokra nem öntjük rá a lelkünket, családot nem fárasztjuk az érthetetlen szakmai problémáinkkal, a párunk... na ő az aki kap mindenből. Mindenből ami kezelhetetlen, ami lappang és észre sem vesszük, ami váratlan, ami kendőzetlen. De azokra a határokra amiket kitűztünk, azokra vigyázunk. És amíg azokat nem sértjük meg, nem kérjük számon, addig azt gondoljuk, hogy velünk könnyű... mert fogalmunk sincs, hogy mik azok amikre nem figyelünk. Amik kívül esnek a fénykörön azok nem léteznek. Rosszindulatú feltételezésként éljük meg ha ebből a sötétből valamit a fénybe tol valaki. 
Nem vesszük észre (én sem), hogy mennyi mindent követelünk, elvárunk, lefitymálunk -- azokon túl amiket nem.
És fogalmunk sincs milyenek vagyunk a másikkal, amíg fel nem kenődünk a falra, amire lehet, hogy az van írva, hogy "elmentem, ne keress" de lehet, hogy az, hogy "bocs, elfoglaltam magam".

A minap posztolta egy ismerősöm azt a mondást, hogy "Otthon az ahol nem kell behúznod a hasad".
Én ezen nem tudtam nevetni és helyeslően bólogatni sem. Tényleg az az otthon ahol eleresztem fülemet-farkamat és szarok a velem élők velem megélt élményére? Ahol semmilyen normát nem kell betartani? És milyen élet az ami kifelé képmutatás belül meg egy kiengedett has? Nem az lenne a cél, hogy ne legyen has?
Vagy a "hasat" a párunknak meg a gyerekeinknek tartogatjuk? De miért? Miért várjuk, hogy a számunkra legfontosabb emberek tűrjék tőlünk a legtöbbet? Vagy azért fontosak, mert tűrik?
Minden kapcsolatnál több nehézséget, fájdalmat okoz az a hely ahol kiengedjük a hasunkat. Ki akarjuk engedni, miközben azt várjuk, hogy csiszolódjunk, hogy szeretetteljes, megbízható környezetben lapogassák meg a pocakunkat és mondják azt, hogy "kicsit meghíztál". Ha nem mondják, akkor a has csak nő, csak nő, mert azt hisszük még nem nagy, hiszen a másik nem szól. És meglepődünk amikor a párunk lélekben vagy fizikailag kivonul az életünkből és otthagy minket mozdulatlanul belehízva a kényelmes fotelünkbe. Pedig milyen könnyű volt vele. Sose volt vita, ajtócsapkodás, tányércsörömpölés.

Szóval, rájöttem az elmúlt idők elmélkedése közben, hogy kurvára nem könnyű velem. Néha talán könnyű de többnyire közel sem annyira, mint hittem. Igaz, most éppen nem is akarom, hogy könnyű legyen. Mert szeretném azt a "hasat" leadni. Szeretnék a párkapcsolatomban ugyanaz az életvidám, tetterős, ambiciózus, ragyogó nő lenni amilyennek "odakint" érzem magam. Ezzel meg kicsit sem könnyű lépést tartani, még akkor sem, ha nem várom, hogy a másik minden dátumra emlékezzen, vagy naponta borotválkozzon vagy éjt nappallá téve összegürizzen egy mercire valót. Mert mind a mellett, hogy fantasztikus tudok lenni, vannak sötét oldalaim is.
De ezt csak úgy mondom. Mert valójában persze nincsenek.
Mondom: NINCSENEK!
:D

 

fejek.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr866939553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.