Felnőtt kapcsolat
2014. november 06. írta: Lullabie May

Felnőtt kapcsolat

Hogy a kapcsolatnak magának van-e gyerekkora (amikor ismerkedik a világgal, amikor minden játék, minden érdekes. Amikor nem nézi a következményeket, se a jövőt, nem hisz a halálban és az álmok azonosak a valósággal) és van-e felnőtt, meg öregkora, ez is érdekes lehet. De ami engem most foglalkoztat az a felnőtt módra megélt kapcsolat.

Olyan sokat hangoztatják pszichológusok, hogy egy felnőtt kapcsolatban ez, meg az van. Bólogatunk és mind azt hisszük, hogy csak azét, mert elmúltunk 18 évesek valamennyi kapcsolat amit megélünk, az felnőtt kapcsolat.
Még ha mi magunk felnőttként élünk, vagyis tudjuk, hogy az érzelmeink a sajátjaink, az érzések belül vannak és nem kívülről jönnek, hogy ami nekünk fáj az a világnak mindegy, hogy nem muszáj mindig nyerni, hogy minden az entrópia felé tart és örülni kell a pillanatnak mert nem biztos, hogy lesz belőle több, hogy senki nem viszi ki helyettünk az üres WC papír gurigát, hogy az AIDS nemi úton terjed, hogy aki nem dolgozik az éhen döglik, hogy anyánk meg fog halni, hogy házat kell építeni, fát ültetni és gyereket nevelni, hogy a boldogság rajtunk és csak rajtunk múlik, azon ami belül van -- nos, ha mindezt tudjuk, akkor már egész jól állunk, de még akkor sem biztos, hogy párkapcsolatot is tudunk működtetni.

Párkapcsolati tapasztalatunk első állomása ANYÁNK.
Aki ugye, feltétel nélkül szeret. Már amelyik. Mert ha feltétellel, akkor egész életünkben valami cselekedethez fogjuk kötni a szeretve levés érzését. Feltételezzük, hogy minket csak akkor szeretnek, ha megtesszük... ha elviseljük... ha belátjuk...ha eltűrjük.... és akkor... na akkor az aki velünk van, úgy fog szeretni, mint anyánk. Huh, de remek! :/ Inkább tegyük fel, hogy valóban és feltétel nélkül szeretett és van egy vágyunk ami szeretne visszatérni az anyaölbe. Vagy apaölbe. A lényeg a gyermeki önfeledt és felelőtlen állapot.
Szóval alapvetően van egy vágyunk arra, hogy akivel vagyunk, az feltétel nélkül elfogadjon minket. Bár ez okoz némi disszonanciát bennünk, mivel magunkat se tudjuk feltétel nélkül elfogadni, erre kéne az a másik ember.

DE... az sem kizárt, hogy már eleve úgy megyünk bele az első kapcsolatunkba, hogy a felnőtt énünket szeretnénk kidomborítani. Vagyis döntéseket akarunk hozni, felelősséget akarunk vállalni, gondoskodni akarunk, kölcsönösséget és erőt szeretnénk látni a kapcsolatban, perspektívát, terveket, jövőképet, stabilitást és őszinteséget.
Komolyan remek, ha így kezdődik. Csak nem biztos, hogy ehhez megvannak az eszközeink. Mert, hogy sosem volt még korábban ebben részünk. Vagyis honnan a fenéből tudnánk, hogy hogyan kell mindezt, adni, kapni, kommunikálni? Kommunikálni amúgy is a legtöbb ember nem valami jól tud. A tiszta, játszmamentes, valós vágyaink, érzéseink együttműködő kommunikációját meg kb olyan nehéz megszerezni, mint ózdi gyereknek a harvardi doktorátust. Van akinek sikerül, de nem jellemző.

Szóval túljutunk az első valamilyen kapcsolaton, vagy akár több kapcsolaton is és még mindig csak tévelygünk meg bóklászunk a párkapcsolati kommunikáció erdejében. Főleg mert mindig valami más kerül a fókuszba. Pl , hogy megismerjük magunkat. Mert rá kell, hogy jöjjünk, hogy párkapcsolatban tökre máshogy viselkedünk, mint egyébként. Vagy éppen nem. És a párunk pont azt kifogásolja, hogy nem érezheti magát kiváltságosnak, mert a presszóban ugyanazzal a hangsúllyal köszönjük meg a kávét, mint neki otthon. És még mindig nem jöttünk rá, hogy alapvetően különbözünk. A férfi lénye a céljaiban, eredményeiben domborodik ki, a nőé a kommunikációban, a társas kapcsolatokban. Elég húzós különbség és keményen ellenáll a közös megállapodásoknak.
De mi jó esetben szerelmesek vagyunk vagy éppen nem annyira vagy már nem annyira, de mégis elszántan kapcsolatot akarunk építeni.

Na, ez egy valós felnőtt gondolat. Hogy van az a viharos érzés, hogy "jajjanyám ő a herceg, hercegnő, esetleg a ló (ízlés szerint) aki most megment, felkarol, akivel az élet fáklyásmenet és népünnepély lenne sűrű szex és ritka kritika közepette" és van az a másik érzés, hogy ő... "Ő valamit jelent nekem. Vele el tudnám képzelni. Érte, vele tudnék élni. Sokfélét érzek amikor rá gondolok, és ezt az érzést szeretem. Szeretem." Bármelyik lehet jó alap, mert bármelyikből lehet nagyot koppanni. Kockázat nélkül ugyanis nincs nyereség. Az egyetlen amibe nem éri meg különösebb időt meg energiát fektetni az a "mindegy csak már ne legyek egyedül".

Ha az első és valóban az első komoly kapcsolatodban élsz, és már legalább 10 éve működik, akkor vagy te vagy az harvardi jogász Ózdról, vagy nagyon sok mindent feladtál. Vagy a párod.
Vagy... senki sem tudja rajtatok kívül, hogy milyen kurva keményen megdolgoztatok érte, hogy működjön. Tanultatok a hibákból, hasznosítottátok a vitákat és már legalább kétszer szóba került a szakítás, aztán mégis belevágtatok és nem adtátok fel. Mert az ember sajnálja a belefektetett időt meg energiát. Mert a szokásai rabja. Szeret szenvedni. Vagy fél a változástól és a magánytól. És néha azért mert egyszerűen szereti a másikat. 

Ha képes vagy úgy kommunikálni, hogy nem gátol a félelem, hogy valami megváltozik, hogy elveszíted a másikat, hogy nem leszel szeretve azért amit mondasz vagy azért, hogy egyáltalán beszélsz, ismered a saját vágyaidat és elismered a másik jogait a saját vágyaihoz, és tudod, hogy a saját boldogságod a saját kezedben van és a közös boldogságotokat ketten kell kialakítanotok (se nem neked egyedül, se a másiknak), akkor már egy egész jó kommunikációs csatornát kezdesz építeni. Ha mindezek mellé még azt is képes vagy figyelembe venni, hogy a férfiak cél-eredmény orientáltak, míg a nők érzelem-kommunikáció beállítottságúak, akkor már egy empatikus kommunikációra is érett vagy. Ha minderre hajlandó vagy időt is áldozni, akkor jó eséllyel működni fog a párkapcsolatod. Máramennyiben minderre a másik is képes. Mert amelyik csónakot csak egy oldalról eveznek, az ugye egy helyben fog forogni. DE te, mivel mindezeket tudod, azt is tudod, hogy vannak problémák, aminek a feldolgozása nem ugyanannyi időt kíván a két embertől. Néha nem is érzed, hogy a másiknak baja van, mert magában dolgozik rajta addig, míg előrukkol, hogy beszéljétek meg. Te meg csak kapkodod a fejed, hogy mi van így hirtelen.

Hogy velem mi van?
Mi lenne? Mint a legtöbben...
a kapcsolataimban hol felnőtt, hol gyerek, hol szülő vagyok. Ha egy kapcsolatban legtöbbször felnőttként veszek részt, akkor az egy jó kapcsolat. Ha a kommunikáció másfelé tolódik akkor eltérőek az igényeink. Mert a kapcsolatban az összekapcsolódás azt is jelenti, hogy ha az egyik fél nem felnőttként kommunikál, akkor a másik azonnal a megfelelő kiegészítő csatornát fogja választani. Hol vagyunk mi attól, hogy folyamatosan felnőtt kommunikációt folytassunk... ózdi gyerek... :)

 Love-Kiss-l.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr936869081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.