Három lépés a széléig
2014. november 01. írta: Lullabie May

Három lépés a széléig

Leszbikus novella egy heterotól. Mert a szerelem, a vágy az ugyanaz



Első lépés

Tizenhat éves korom óta tudtam biztosan, hogy választanom kell: vagy beszállok az egész világon meghirdetett egészségügyi programba és elfogadom, hogy a pszichogenetikusok megjavítsák bennem, ami szerintük még születésem előtt elromlott, vagy hagyom, hogy a bőrömbe égessék a jelet, ami egész hátralevő életemben, mint a leprások csengettyűi, távol fogja tartani tőlem az egészségesnek nevezett embereket. Nem mintha fertőző lettem volna, de a vezetés szerint az elutasítók mentalitása veszélyes a társadalomra, mert aki nem él a gyógyulás lehetőségével, az ki tudja, még milyen egyéb kóros eszmék terjesztésére kapható.
Már tudtam mindezt, és mindennél jobban tudtam, mi akarok lenni: buzikaller.
Ez volt a gúnynevük a kötelező szűrést végző orientációregisztrátoroknak. Tizenhat évesen úgy gondoltam, hogy ha valahogy megúszom a billogot, ez lesz az egyetlen lehetőségem, hogy olyanokkal találkozzak, amilyen én vagyok.
A két, legálisan választható út közül egy harmadik, kétséges kimenetelű mellett döntöttem. Egy régen elfelejtett, bizonyítást nem nyert kutatás leírását találtam a neten bizonyos dr. Edward Hoope-tól, aki még a 2000-es évek elején dolgozta ki a már akkor is nevetségesnek talált kondicionálás módszerét. Én nem találtam nevetségesnek, hanem az egyetlen kapaszkodónak, hogy két év múlva, amikor az előírt vizsgálaton részt veszek, át tudjam verni a gépeket és a homoszexuálisok kiszűrésére képzett kallert. Az utasítás szerint megszakítottam minden kapcsolatot a lányismerőseimmel és kizárólag fiúkkal beszéltem, még vásárolni is csak ott vásároltam, ahol férfi eladó volt, és az iskolában csak olyan tárgyat vettem fel, amit férfiak oktattak. Anyám volt az egyetlen nő, akivel a következő években kapcsolatban voltam.
Ő szegény a prüdériája mögül aggódva figyelte a szobám falát díszítő dagadó izmú félmeztelen férfiak plakátjait és a polcokat ellepő fallikus szimbólumokat. Szinte nem telt el nap, hogy ne vittem volna haza egy újabb mütyürkét. Fallosz alakú volt a ruhaakasztóm, két szőrös golyóban végződött a pendrive-om és hatalmas puffadt fütyit formázott még a párnám is. Az apám csak röhögött, és hallottam, amikor megjegyezte az anyámnak, hogy ha majd megismerkedem az igazival, akkor leszokom ezekről a hülyeségekről. Én azonban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél inkább belém ivódjon az a valami, amivel a férfiakat azonosítottam. Egy szinte pucér pasas plakátját bámultam, miközben magamhoz nyúltam, és még az orgazmus pillanataiban sem engedtem, hogy lecsukódjon a szemem, nehogy elkalandozzanak a gondolataim az amúgy valóban szépen formált férfitestről, amivel csak annyi hiba volt, hogy nem jelentett nekem többet, mint egy antik kancsó az előszobai komódon. Lehet, hogy szerencsém volt, lehet, hogy Hoope pavlovi reflexre épülő kutatása nálam beigazolódott, nem tudtam, de két év múlva viszonylag nyugodtan léptem a hűvös fényű vizsgálószobába. Középkorú, érdektelen nő végezte a vizsgálatot, és a beállítások alatt el is pöttyentette, hogy én vagyok aznap a tizensokadik, és még ebédelni sem volt ideje. Felkerültek a fejemre és az ujjaimra az érzékelők. A nő hideg egykedvűséggel húzta fel a rövid kórházi köntös alját és nyomta a combjaim közé az intimérzékelőt. Aztán bőrpárnák szorultak kétoldalt a fejemre és elindultak a képek a falnyi kivetítőn. Hallottam valahol hátrébb a számítógép egyenletes csipogását, ahogy a jeleket vette. Néha elkaptam egy-egy részletet a gyorsan pergő fotókból, és ez elég volt, hogy felidézze bennem a szobám békéjét vagy az izgalmat, amit magamnak szereztem. A gép továbbra is egyenletesen csipogott és az agyam tele volt hatalmas, ágaskodó farkakkal.
– Még szűz vagy? – kérdezte a nő váratlanul, és a hangjában valódi érdeklődést éreztem.
– Igen – vontam vállat, de nem tudtam ránézni, hogy kilessem az arckifejezését, mert a gép fogva tartott.
– Nem gyakori a te korodban.
Picit megijedtem. Addig meg se fordult a fejemben, hogy erre bárki is rákérdez majd. Igaz,  a vizsgálatról és a regisztrátorok képzéséről semmilyen hiteles információ nem keringett a köztudatban, vagyis bármi lehetett jel és az akármit jelenthetett.
– Az apám nagyon szigorú – vágtam ki magam –, a fiúk félnek tőle.
– Te is félsz tőle?
Gyanakvást éreztem a hangjában, ami ismét csak megijesztett. Még a végén bevádolják az apámat, hogy molesztált engem.
– Nagyon rendes ürge. De nem szereti, ha fiúkkal lógok.
Az előző beszélgetés kizökkentett a begyakorolt gondolatsorból. A következő képet a gép hosszan kitartotta, és ettől kezdtem magam kínosan érezni. A fotón egy fiatal nő állt régiesen bő ruhában, egy csarnok oszlopának támaszkodva ábrándos tekintettel nézett ki a képből. Hátracsúszott szalmakalapját a nyakára feszülő szalag tartotta, feltűzött hajának apró tincsei ingerlően kunkorodtak a halántékán. Légies volt az egész, és minél tovább bámultam, annál jobban magával ragadott. Kedvem lett volna a füle mögé simítani a buta tincseket, és elringatni, hogy elmúljon a szeméből az az ismerős, titokkal terhes szomorúság.
Hallottam, hogy a gép a háttérben veszettül csipogni kezd. Ideges lettem. A szívem összevissza kalapált, miközben a kaller vizslató szemét éreztem magamon. Próbáltam nem gondolni a kedves arcú lányra, de nem sikerült. A regisztrátornő szinte gyengéden kérdezte.
– Tetszik neked ez a lány, ugye?
Ha ezer fogam lett volna, ezerrel haraptam volna a szám szélébe, de még akkor is a torkomig ért volna az érzés, hogy teli torokból üvölteni kéne, hogy: Igen! Tetszik! Gyönyörű!
Nem szóltam. Nem mertem kinyitni a számat. Aztán nagy nehezen kinyögtem:
– Fasza a kalapja.
– Az. De a lány? Szép, nem?
Óvatosan vettem egy nagy levegőt, és közben az apámra koncentráltam. Arra, ahogy akkor láttam, amikor pucéran kilépett a zuhany alól. Szerettem az apámat, a látványtól mégis felfordult a gyomrom.
– Az apám szereti az efféle tyúkokat. Régi filmeket néz. Szerinte a nőknek ilyeneknek kéne lenniük.
Bumm! Valamit telibe találtam, mert a nő felhorkant, és hallottam, ahogy morog, miközben gépfegyverként ropogtak az ujjai alatt a billentyűk.
– Az ilyen szexista barmok miatt olyan rohadt nehéz a nőknek. Legyél ilyen, legyél olyan… Legyél nekik megfelelő. Nélkülünk mehetnének vissza a fára. Sok bunkó faszkalap.
– Igen. Elég régimódi elképzelései vannak – kaptam az alkalmon, hogy helyeseljek.
Vigyorogni kezdtem magamban, és ennél már csak akkor vigyorogtam jobban, amikor pár perc múlva heteroigazolványomat szorongatva kiléptem az ajtón.
– Várj egy picit!
A vigyor lehervadt az arcomról. Visszafordultam. A nő egész közel jött hozzám, épp csak meg nem érintett.
– Fogadni mernék, hogy sokat fogytál az utóbbi időben. Többet kéne enned, többet aludni és társaságba járni. Ideje lenne már, hogy legyen egy komoly kapcsolatod, nem baj, ha apád ellenzi.
Először nem értettem, hogy mire céloz, aztán majdnem hangosan felnevettem.
– Az apám egészen biztosan ellenezné!
A nő sajnálkozva sóhajtott.
– A te életed. Egy és megismételhetetlen. Ne hagyd, hogy beleszóljanak.
Bólogattam, és eldöntöttem, hogy tényleg nem hagyom.
Jöhetett a következő feladat.
Apám kacsintgatása mellett kukába hánytam az összes gusztustalan cuccot a szobámból, majd beadtam a jelentkezésemet az Egészségügyi Szervező Központba. Elsőre felvettek a legkiválóbb teszteredménnyel. A rengeteg tanulás meghozta az eredményét. Egy év múlva képzett buzikaller voltam.
Nyugodt, hidegfejű, részvéttelen. Ez utóbbi nem volt tervbe véve, csak így alakult.
Lehet, hogy tizenhat évesen még úgy gondoltam, majd olyanokkal találkozom, mint amilyen én vagyok, de tizenkilenc évesen már tudtam, hogy soha, semmikor nem mutathatom meg az igazi arcomat. Az út, amit választottam, a hűvös vizsgálószobák és a magányosan, kínlódva átvészelt éjszakák útja volt. Nappal megbízható és pontos, kedves és megnyugtató, míg éjjel az öklömet harapdáltam kínomban, ha eszembe jutott valamelyik lány, aki megfordult a szobámban. Dr. Edward Hoope meghalt, mielőtt idáig jutott volna a kísérleteivel. Őszintén reméltem, hogy a vágyakozás ölte meg.


Második lépés

A fülembe jutott, hogy egy távoli város bekötőútja mellett van egy csehó, ahol a suttogás szerint affélék is megfordulnak. Hosszas tépelődés után végül egy este nekiindultam. Amikor rátaláltam, kicsit csalódottan láttam, hogy a bár nem különbözik azoktól, amelyekben hetero ismerőseimmel találkozgattam néhanapján: gyéren világított, kopottas, semmilyen. De legalább nem éreztem magam feltűnőnek a néhány unottan iszogató vendég között, akik csak egy pillanatra kapták fel a fejüket, amikor beléptem, aztán visszasüllyedtek söröspoharaikhoz. Feltornáztam magam az egyik bárszékre, ahonnan beláttam a csehó hátsó részébe is. Úgy sejtettem, táncolni is szoktak a vendégek, mert a fal mellett újnak látszó zenegép és a plafonról egy lazítónak nevezett szerkezet traverzei meredeztek. Igyekeztem fesztelenül viselkedni, ami nem volt könnyű, mert a csalódottság mellett mégis tele voltam várakozással. Valahogy arra számítottam, hogy otthonosan vagy kifejezetten családiasan fogom érezni magam, de egyelőre szimplán szorongtam. Háromszor töltötte újra a poharamat a csapos, és két óra múlva már annyira zsibbadt a fenekem, hogy éreztem, mennem kellene, amikor lassan szivárogni kezdtek az új vendégek. Főleg nők. Öregek, fiatalok, némelyik olyan öltözékben, hogy ember legyen a talpán, aki megmondta volna a nemét. Akárhogyan is öltöztek, engem már nem tévesztett meg semmi. A karom libabőrös lett az izgalomtól, a gyomrom remegni kezdett, ahogy körülöttem megtelt a csehó a nők illatával és valami megfoghatatlan vibrálással, amit magukkal hoztak. Lehajtott fejjel leskelődtem. Fel se mertem nézni, amikor egyikőjük megállt mellettem, és rendelt egy italt. Nem ment el, miután megkapta a sörét, hanem állt, és biztos voltam benne, hogy engem néz.
– Szervusz, Christina!
Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam a hang felé fordítani a fejem, guvadt szemmel bámultam a söröspoharam aljába.
Megismertem a hangját. Egy pillanat alatt ott volt a fejemben a kedvesen búgó emlék. „Tetszik neked ez a lány, ugye?”
Ő is? Vagy azért van itt, hogy begyűjtse azokat, akik valamilyen módon megmenekültek a megbélyegzéstől? Tudja, hogy ki vagyok, hogy mi a munkám? Tudja, hogy én is közéjük tartozom?
Végül felnéztem.
Most nem volt szürke, semmitmondó. Csinosan fésült, kellemesen sminkelt harmincas nő nézett rám várakozó mosollyal. Kifejezetten csinos volt a fehér köpeny nélkül, a testre simuló mélyvörös ruhában, amely szabadon hagyta a karját és a vállát. Nem viselt melltartót, nem is volt rászorulva. Mivel csak bámultam, kihúzta magát, és nevetve megkérdezte:
– Van kedved táncolni?
Tudtam, hogy számomra a kérdés nem azt jelenti, hogy van-e kedvem a lazító alatt a zene hangulatára rezegve lötyögni vagy éppen izomlázig tombolni. A kérdés az, hogy megteszem-e azt a lépést a sötétből a derengésbe.
Összeszorítottam a számat, és bólintottam. Hagytam, hogy egykori kallerem gyengéden húzzon maga után a parkettre. A lazító fénykörébe érve már mindegy volt, hogy mit akartam vagy mitől féltem korábban, csak a ritmust sugározta belénk a gép, és néha úgy éreztem, kihagy a szívverésem. Nem ő maga volt, aki felkorbácsolta a szenvedélyemet. Nem a látványa, vagy az, ahogy a karját a nyakam köré fonta. Sokkal inkább a kihagyhatatlan lehetőség volt az, amitől nedves lett a bugyim és elfogyott a levegőm a remegő izgalomtól.
– Amikor beléptél, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem – suttogta a fülembe, és a lehelete forró volt, mégis borzongatta a nyakamat.
– Tudom, hogy sokat köszönhetek neked – válaszoltam tétován.
Felkuncogott, és közelebb húzta az arcomat, szinte a számba suttogott.
– Először még azt hittem, tévedtem. Majdnem becsaptál. Nagyon ügyes voltál, majdnem átejtettél.
Elpirultam, de nem a dicséret miatt, hanem zavaromban. Már pontosan tudtam, milyen szánalmas próbálkozás volt az enyém. A gépet nem lehet átverni. A képek a tudatalattiból, az álmokból kerülnek elő. Nem előre összeállított képsorokkal, hanem a saját álmainkkal tesznek próbára. A kaller feladata csak annyi, hogy bizonytalanság esetén igyekezzen pontosítani az eredményt. Valójában szégyelltem a korábbi ostobaságomat.
– És te?    
Felsóhajtott és a derekam köré kulcsolta a kezét, a csípőjét finoman az enyémhez nyomta.
– Mondjuk úgy, hogy tizennyolc évesen még a kereső korszakomat éltem. Voltak férfiak is az életemben. Valószínűleg éppen átcsúsztam a léc felett.
Nem tudtam mit mondani vagy kérdezni. Ringatóztunk a zenére és hagytam, hogy óvatosan, szinte kérdőn megcsókoljon, aztán hagytam, hogy magával húzzon a vastag függönnyel takart hátsó helyiségek egyikébe, és hagytam, hogy a testem tegye, amihez kedve van.

Ideges voltam utána. Nem hiszem, hogy elégedett lett volna velem, és magam sem tudtam, miért, de valahogy másra számítottam. Az érintése már nem hozott izgalomba, és hiába nyújtott kellemes látványt, ahogy a kanapén elnyúlva a saját formás lábát nézegette, az volt az érzésem, hogy nem hozzám tartozik, hanem a kopottas huzatú kanapéhoz, a sötétre olajozott padlódeszkákhoz, a nyikorgó ajtóhoz és az idegesítően kattogó órához, ami az eltelt időre figyelmeztetett minket.
Amikor kezembe csúsztatta a névjegyét, tudtam, hogy nem fogom felhívni. Pedig hálás voltam neki, hogy elvette a szüzességemet és kínzó vágyakozásomat kézzelfogható formába öntötte. De a szeme megijesztett. A tág pupillák mélyén még mindig ugyanazt a kétségbeesést, magányt és szánalmasan szűkölő szenvedélyt láttam, mintha tükörbe néztem volna. Hinni akartam, hogy van más is a számomra.
Láttam, hogy valamit írt a névjegy hátuljára, de nem olvastam el. Úgy tartottam illőnek, hogy búcsúzóul megcsókoljam, de ahogy kiértem a friss levegőre, a kártyát belepottyantottam a kijárat melletti szemetesedénybe.
Azután percekig csak ültem a kocsiban, és bámultam a koszos szélvédőt meg a sötétséget az üvegen túl. Végül visszamentem és kihalásztam a papírdarabot a sörösdobozok és csikkek közül. Remegett a kezem, miközben megfordítottam. A lelkem mélyén arra vágytam, hogy valami sorsfordító nagy üzenet legyen, de legalább valami nagyon személyes, amit elrakhatok az agyamba az űr helyére, ahol a szeretkezésünk emléke volt.
„Csak az első és az utolsó.” Ennyi állt rajta.


Harmadik lépés

Egyre merészebben kezdeményeztem azoknál a nőknél, akiknek a vizsgálati eredménye azt mutatta, hogy fogékonyak lehetnek a közeledésemre. Cserébe kaptak egy heteroigazolványt.  Néhányat én magam vezettem rá, hogy amitől féltek vagy amit rejtegettek, az lényük legszervesebb része. És nincs menekvés, csak hozzám. Ha valamelyik nem engedett, szemrebbenés nélkül küldtem a bélyegzőbe. Már nem fájt a marcangoló vágy. Megtanultam etetni a szörnyet.
Rendszeresen részt vettem a továbbképzéseken, és konferenciákra jártam, ahol a világ minden erejével küzdött, hogy szabályok közé szorítsa lakóit. Akik elsőre nem vállalták a műtétet, azok közül a statisztikák szerint sokan lettek öngyilkosok. Láttam őket néha, ahogy lehajtott fejjel vagy éppen összeszorított szájjal, mereven előrenézve surrantak az emberek között, és a nyakukon ott virított a jel. Alig akadt, aki emberszámba vette volna őket, akkora volt a nyomás, hogy a világ tökéletes legyen.
Éppen egy nemzetközi megbeszélésen ültem, és azon gondolkodtam, hogy kisurranok, mintha mosdóba mennék, azután már nem jövök vissza, hanem megkeresem a bárt, felhajtok egy pohár jó erős konyakot, és megpróbálom megtudni a pultostól, hogy hol van a városban olyan szórakozóhely, amit a normális emberek jobb, ha elkerülnek.
Egy villanásnyi idő volt, ahogy előrehajolt a széksorban és rövid, fényes fekete haja előrehullott. Ez a kép maradt meg bennem. Az ujjai, amelyekkel a füle mögé kanyarította a tincseket, olyan kecsesek voltak, hogy az ugrott be, hogy ha nem lenne regisztrátor, zongoraművész lehetne. Porcelánfehér bőre és kicsi, kunkori orra volt, a szeme hosszan, sötétre satírozva. Ennyit láttam belőle.
Szűk lett körülöttem a világ és alig kaptam levegőt. A szívem kalapált. Hiába figyeltem, nem láttam őt újra. Végül csak ültem magamba roskadva és hagytam, hogy az elkapott pillanat varázsa betöltse a helyet, amit az évek óta tartó magány mart belém. Hagytam, hogy mint a tinta az itatóson, szétáradjon bennem az érzés, hogy akarom őt. Tizenhat éves korom óta mindig tudtam, mit akarok, de most alig mertem megfogalmazni, mire vágyom. Arra a percre gondoltam, amikor az arcán végigsiklik a kezem, és az érzést vágytam, hogy jogom legyen ezt megtenni. A bőrét akartam érezni a bőrömön. Nem csak a kezemben, az egész testemen. Azt akartam, hogy elcsábuljon, és ha elolvadt, beleolvadhassak én is. Arra vágytam, hogy szeresse bennem azt, amit nem mutathatok meg.
Arra eszméltem, hogy valaki türelmetlenül toporog mellettem. Az előadás véget ért, a tömeg a büfé felé áramlott, hogy rozsomák módra felhabzsolja és feltúrja a svédasztal ínyencségeit. Hagytam magam sodródni a tömeggel, miközben minden fekete villanásra odakaptam a szemem. De egyik sem ő volt.
Végül mégis a bárban kötöttem ki, ahol a csapos rutinszerű flörtölésbe kezdett velem, én meg hálásan vigyorogtam, mert ezek az apróságok biztosították, hogy valamivel el ne áruljam magam. Az előírás szerint azokat, akikről az orientációvizsgálat után derült ki valamilyen módon, hogy nem normálisak, a pszichogenetikusok „kiütötték”. Sterilizálás volt ez a lehető legbiztosabb módon. És persze megfélemlítés az olyan lavírozók számára, mint én. A csapos – mint kiderült, Hans és hat körül végez – valami idétlen viccén röhögcséltem éppen, amikor oldalra pillantva megint bevillant a kép: a fekete, arcba hulló haj, ami egy pillanatra eltakarja a sötétre satírozott szemeket. Kiszáradt a szám az izgalomtól, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a konferenciakitűzőmmel hívogatón integessek.
Elise Hilar, olvastam az azonosítóján, amikor megállt mellettem és én széles mosollyal köszöntöttem.
– Elise, milyen remek, hogy megint összefutottunk! Már éppen kezdtem unni magam, mert Hans – intettem a csapos felé – egyre idétlenebb vicceket mesél.
Elbűvölő volt, ahogy zavartan babrálta a haját és próbálta felidézni, hogy hol találkoztunk korábban.
– Látom, nem emlékszel, nem baj, rég volt – nyújtottam a kezem. – Christina Walk, de szólíts Krisznek, a tavalyi Eugenika-konferencián találkoztunk…
Tudtam, hogy ezt nem tagadhatja, mert a programot évente kétszer rendezték meg, és a részvétel legalább egyszer kötelező.
A keze lágy volt, az ujjai karcsúak, a csuklóján a vékony csontok szinte átütöttek a tejfehér bőrön. Visszamosolygott rám, és kislányosan hosszú combjain idegesen húzogatta a vastag kötött szoknyát, miközben felmászott a magas bárszékre és narancskoktélt rendelt. Beszélgettünk, ittunk és nevetgéltünk. Szidtuk a főnökeinket, a lelkileg megterhelő munkát, a rövid ebédszüneteket, a férfiakat. Ez utóbbiban ő vitte a prímet, és éjfél utánra már ismertem zaklatott szerelmi életének minden részletét. Az összes erőszakos, egoista majmot, akivel viszonya volt vagy akiket viszonzatlanul szeretett. Egyre többször érintettem meg vagy öleltem át vigasztalón, miközben könnyeit visszafojtva mesélt valami pasasról, akinek hiába adott meg mindent. Bizsergető örömmel töltött el, hogy az érintésem elől nem húzódott el.
Gyönyörűnek találtam kívül és belül. Szerettem volna boldoggá tenni. Cinkos összenézésekre vágytam, amit a többiek nem látnak. Közös titkokra, emlékekre, tervekre. Késként szúrt belém a fájdalmas gondolat, hogy ha nincs más lehetőség, akkor a barátja leszek. Borzalmas gondolat volt a szerelmet barátságra cserélni, de rosszabb volt arra gondolni, hogy nem láthatom többé.
Hajnal felé járt, amikor kábára csendesedve otthagytuk a bárt, és meglepődtem, amikor a liftben részegen nevetgélve a nyakamba borult.
– Soha életemben nem beszélgettem még ilyen jól senkivel – kacarászott, mintha valami remek viccet mesélt volna.
– Én sem – sóhajtottam, és átöleltem, hogy rám tudjon támaszkodni, mert nyilvánvalóan rettenetesen berúgott, annyira nem állt a lábán.
– Az anyámra emlékeztetsz – nevetett az arcomba.
Felhorkantam. Sok minden akartam lenni, de az anyja nem szerepelt ezek között.
– Az anyám gyönyörű nő volt. És nagyon okos – vékony ujjával megkopogtatta a homlokomat és narancskoktél-illatúan az arcomba súgott –, pont olyan okos volt, mint te!
Dudorászott, miközben a szobájához támogattam. Párszor leejtette a kulcsot, és bugyborékoló nevetéssel nézte, ahogy végül én nyitottam ki az ajtót. Szinte a hátamon húztam a hálóba. Ő közben a Maybe this time-ot énekelte hangosan és hamisan.
Amikor végre lefektettem az ágyra, a nyakamba csimpaszkodva zokogni kezdett. Fekete könnycsíkok folytak sötétre satírozott szeméből, a szája remegett, és összevissza beszélt, hogy milyen magányos és mennyire nincs senkije. Minden szava fájdalmat okozott.
Nem bírtam magammal. Lehajoltam, és puhán megcsókoltam a száját. Nem tiltakozott. Lecsukta a szemét, és hagyta, hogy újra belevesszek ebbe az alig-csókba. Eltűntek a fájdalmak és a kétségek, és egy varázslatos másodpercig egy lehetséges jövőben léteztem.
A következő pillanatban pokoli fájdalom vágódott belém, miközben Elise teljes erőből ellökött magától. Hörögve szedtem a levegőt, és elképzelni sem tudtam, hogy hol rejtegethette a hosszú, vékony pengéjű kést, ami véresen villogott hadonászó kezében. A hátamon feküdtem és guvadó szemekkel küzdöttem az utolsó levegővételekért. A hasamra ült, és már nem tűnt részegnek, inkább félelmetesen gyönyörűnek. A haja kéken villogott a hálószobai spotok fényében, a szétfolyt festék harci csíkokat rajzolt a szeme köré. Gonoszul nevetve a pulóvere alá húzta a kezem.
– Engem nem versz át! Ezt akartad ugye?
Nem éreztem az ujjaim alatt a mellét. A bőrét sem, hogy meleg-e vagy hideg. Csak a vért éreztem, ami a torkomba folyt, és bugyborékolt minden küzdelmes légvételnél.
– Az anyám is egy olyan volt, mint te! Tudod, mit szenvedtem egész gyerekkoromban? Tudod te, milyen senkivel sem beszélni, egy titokba bezárva élni?
Tehetetlen kezemet fogva a mellét csapkodta és sikítva felzokogott. A kés villant és újra meg újra belém döfte.
– Rohadt leszbikus kurva! Rohadt, rohadt buzi!
Nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy ez az utolsó másodperctöredék. Az arcom egyetlen szóvá torzult, de sem erőm, sem levegőm nem volt már, hogy kimondjam, és már nem is számított semmit.

( 2013-ban első helyet nyert a Labrisz egyesület novellapályázatán)

after-dark---bild---akt---erotik---leinwand.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr636853275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.