Maslow fűszere
2014. október 31. írta: Lullabie May

Maslow fűszere

Novellázott vásári komédia

Szereplők:

Melinda – a szolgáló
Sir Matthias – a karcolhatatlan lovag
Lady Veronika Maderis – a király szeretője
Brande kapitány – Brande kapitány
Lady Agatha – Sir Matthias gyengéje
egyéb férfiak és nők, akik mellékszereplőként színesítik az írásművet.

Melinda válláról engedelmesen csusszant le a foszladozó vászoning. A férfi elégedetten dörmögve esett neki a vézna kis testnek. Le sem vetkőzött, csak félrehúzta az övén lógó kardot és kioldotta a termetes hasa alatt feszülő, széles bőrövet. A lány rezzenéstelen arccal, csukott szemmel feküdt az asztalon, amíg a férfi vörösödő fejjel, nyögve motoszkált felette. Csupán percekig tartott az egész, mire Brande kapitány nagyot szusszant, és nadrágigazítás után pár tallért dobott a lány lapos hasára.
– Uram – ült fel a lány –, visszaadnám a pénzt, inkább kérnék valamit.
– Mit akarsz?
– Sir Matthias szolgálónőjének a segédje meghalt a minap, ha jól hallottam.
– Valami rosszat evett, hallottam én is.
– Nagyon szeretnék ott dolgozni. Kérem, uram! Ismerem is Elinát, a szolgálót, jóban vagyunk már évek óta, de kellene, aki beajánl az úrnál.
– Sir Matthias kényes az emberei becsületére, nem hiszem, hogy a magadfajtát megtűrné.
– Én hűséges vagyok és megbízható. Szívemből tisztelem az Urat!
– Hűséges… A katonák közt nem ez a hír járja – vigyorgott a kapitány, de mert jó napot szerzett neki a reggel lefoglalt nagy ládányi pálinka emléke és a tudat, hogy az napokra elegendő lesz ahhoz, hogy szépnek lássa a világot, végül belegyezően bólintott.
– Köszönöm, uram! Bármikor jöhetsz hozzám, hálás leszek neked.
– Nem ígértem semmit. Nem rajtam múlik. Nekem édesmindegy, hogy Sir Matthias csizmájáról ki takarítja a ganajt.
(Nos, ebből rögtön az elején kiderült, hogy Melinda hűségről alkotott elképzelése elég sajátos. De ezen nincs mit csodálkozni. Ez idő tájt a lányok az első szexuális tapasztalataikat az apjuktól vagy a bátyjuktól szerezték. Haj de sok csirke esett áldozatul a nászéjszakák véres lepedőjének kedvéért! De az áldozati csirkékről majd máskor írok. Mondjuk Csirkefej vagy Vérnász címen.)

 Így esett, hogy Melinda pár nap múlva megkezdhette szolgálatát a hős, erényes, kiváló harcos, a király jobb kezének számító, „megkarcolhatatlanul kemény” Sir Matthias Remus szolgálójának irányítása alatt. A szolgáló, aki sosem látta korábban Melindát, kicsit csodálkozott, amikor a vékony, barna hajú lány kopottra mosott, de szemmel láthatóan legjobb ruhájában szolgálatra megjelent, és biztos volt benne, hogy az őzgida kinézetű teremtés nem fogja bírni a nehéz munkát. Ám Melinda szívósan küzdött és összeszorított szájjal dolgozott. Mindezt csak azért, hogy néha, amikor Elina nem látta, az ajtórésen át pár pillanatra megleshesse Sir Matthiast. Miközben a lovag csizmáját sikálta vagy addig dörgölte homokkal az övcsatokat, míg az ujjaiból ki nem serkent a vér, azt képzelte, hogy Sir Matthias a férje, aki gyengéden megtörli sebeit, majd vékony kis kezét a markába zárva simogatja haját, nyakát, vállát, és ő csókokkal viszonozhatja a férfi gyengéd figyelmét. Tovább nem merte engedni a képzeletét, mert már ezt is sokallta egy olyan köztudottan erényes és büszke férfival kapcsolatban, mint ő.
(A lovagnak természetesen sejtelme sem volt erről. Mondhatjuk, szerencsére, mert azonnal kettévágta volna a lányt, akit, ha ismer, még arra is méltatlannak talált volna, hogy a szennyes alsóját mossa. Mellesleg ez a kor tele volt képmutatással és ármánykodással, de ne törjünk pálcát felette, a miénk sem jobb. Leszámítva persze a mosógépet és a vibrátort. De haladjunk tovább…)

 Vagy két hónap telt el, amikor Lady Agatha, Sir Matthias felesküdött menyasszonya a várba érkezett, hogy immár másodjára találkozzon jövendőbelijével. Az első alkalom maga az eljegyzés volt, amit hosszú levelezés és egyezkedés előzött meg Agatha apja és Sir Matthias között. Az apa annyira elszánt volt, hogy még egy aranyba foglalt arcképet is küldött a nemes férfiúnak, akit – ha az arckép esetleg nem is, de – az aranykeret súlya meggyőzött az ara erényéről és nemes lelkéről. Az eljegyzésre a király egy díszes keresztet ajándékozott kedvenc lovagjának, amit a pápa áldott meg, és amin szinte nem is látszott, hogy leszedték róla az aranyból öntött, megfeszített Krisztust. Sir Matthias hálás volt, bár ez idő tájt jobban örült volna egy lónak, mert az övé elhullt az utolsó csatában, és azóta kénytelen volt gyalogosan járni, mivel széltében is szálfa termete nem mindennapi hátast kívánt. A király ismét kegyes volt kegyencéhez és saját asztalához invitálta a lovagot és menyasszonyát. Ez alkalomból a szokásos ötvenféle fogás helyett több mint hetvenet szolgáltak fel.
(Valójában ez elmaradt a Lady Veronika Maderis látogatásakor feltálalt százötvenféle finomságtól, de ezen nincs mit csodálkozni. Lady Veronika istenien bánt a férfiaknak oly kedves szerszámmal, és ezen tudását a férje, gróf Maderis mellett már több éve a király is élvezhette. Suttogták, hogy a hölgy érdekes módon mindig adószedés előtt érezte szükségét a jó kapcsolat ápolásának, és sohasem utána, illetve hogy a király kikérte a véleményét egyes döntéseiben. De ismételten: mi jogon bíráskodunk? A király lehet, hogy szent nem volt, de házas sem. Azzal fényesíttette a szerszámát, akivel csak akarta.)

 A vacsorán Sir Matthias minden figyelmét menyasszonyának szentelte. Büszkén vette tudomásul, hogy a teremben tartózkodó többi lovag sem tudja levenni a szemét a világos fürtű jelenségről, akinek rózsaszirom szépségű szájából kikandikáló, apró, de húsos nyelvecskéje már-már erotikus táncba kezd, amikor zsírtól csöpögő, gömbölyded ujjacskáiról nyalogatja le a szaftot, amely lassan folyik végig a karján, egészen buján kivillanó könyökéig. Agatha úrhölgy csodálatosan szép teremtés volt. Telt idomai majd kibuggyantak fénylő szálakkal teleszőtt, vastag anyagú ruhájából. Magasra borotvált, vakítóan fehér homlokán szelíden lengő, leheletnyi csipkefátylat viselt, melyről a szeménél is kékebb gyémánt fityegett.
(Nem a gyémánt volt a legértékesebb Lady Agathán. Jó bőr volt, na. Mármint akkori szemmel. Ma inkább tehénnek neveznénk, de megint csak: hagyjuk az állatokat. Az egy másik történet.)

Lady Agatha látogatása hetekig tartott, és ez idő alatt többször találkozott Sir Matthiasszal, természetesen szigorúan a komornája felügyelete mellett, aki zord tekintetű matróna volt, és összenőtt szemöldöke alól szúrósan méregette Sir Matthiast. A gardedám morcosan hörrentett, ha a férfi egy rőfnél közelebb került a hölgyhöz, így Lady Agatha a találkozások alatt többnyire lesütött szemmel varrogatott egy hatalmas M betűt.
(Na itt szúrjuk közbe, hogy Lady Agatha nem tudott se írni, se varrni. A munka nagy részét a komorna végezte oly módon, hogy a találkozó alatt öltögetett, girbegurba részt éjjel, gyertyavilágnál felfejtette és megcsinálta rendesen. Muszáj volt neki, mert nagyon röhejes lett volna, ha Sir Matthias egy nem igazán jól kivehető M betűt hord a zászlaján. Bár, ha jobban belegondolok, a többiek sem tudtak írni-olvasni.)
Amikor a matróna félrenézett, Lady Agatha élveteg pillantásokat vetett a férfira, amit a Sir hasonlókkal viszonzott. A közeledést azonban a komorna hörrentése megakadályozta. Így maradt a pihegő kebel, a fájó szív és ágyék, amit a tisztesség diktált. A figyelmes komornának sem tűnt fel, hogy felügyeltje – amikor nem Sir Matthiasszal volt találkozója – gyakorta leste az ablakon keresztül a várba érkezőket, és ha éppen nem ott állt, de kintről kocsi zaja hallatszott, izgatottan kíváncsiskodott, hogy vajon ki érkezhetett. Az azonban már a komorna figyelmét sem kerülhette el, hogy milyen elégedett mosoly terült el Lady Agatha rózsabimbóajkán, amikor az a hír érkezett, hogy Lady Veronika Maderis ismét a király vendége lesz. A két hölgy tiszteletére a király még a szokásosnál is gazdagabb lakomát készíttetett, mely lakomán a hölgyek úgy tettek, mintha még nem ismernék egymást. Bókoltak és kellemkedtek és gyöngyözően kacagtak a király tréfáin, majd mosolyogva összekacsintottak. Látszott, hogy nagyon megkedvelték egymást. Senki sem lepődött meg rajta, hogy ettől kezdve gyakran lehetett őket együtt látni. Hol a közeli erdőben sétáltak összeölelkezve, hol a vár valamelyik kőpadján sugdolóztak és kacarásztak. Este csókkal búcsúztak és reggel szenvedélyes öleléssel üdvözölték egymást.
(Aki most azt gondolja, hogy a két nőnek viszonya volt, az szégyellje magát. Jól kijöttek. Van ilyen. És ha szexeltek is, mi közünk hozzá? Nem verték nagydobra. Egyébként is az első Gay Pride-ot majd 1970-ben tartják New Yorkban. Ez idő tájt Amerikát még fel sem fedezték.)

Sir Matthias felettébb örvendett, hogy jövendőbelije barátnőre lelt és így kevesebb időt szándékozik vele tölteni, mert – bár nem szívesen vallotta be – nehezére esett időt szakítania a hosszú és unalmas találkozásokra, melyeket a komorna zord látványa még tovább rontott. Az örömteli napokra azonban árnyék vetült, amikor Sir Matthias szolgálója, Elina váratlanul megbetegedett, majd néhány nap múlva meghalt. Aggodalomra az adott okot, hogy a szolgáló a gyomrát fájlalta, majd hányt és még jobban fájlalta a gyomrát, míg végül ágynak esett és kilehelte a lelkét. Sir Matthiasban felvetődött a mérgezés gyanúja, mivel pár hónapja egy másik asszony is hasonló módon végezte be a környezetében. Hívatta is sürgősen az udvari kuruzslót, aki szerencsére csak azt tudta megállapítani, hogy Matthias majd kicsattan az egészségtől, de hogy valóban ki ne csattanjon, néhány piócával megcsapolta a vérét, biztos, ami biztos. Sir Matthias annyira meg volt ijedve, hogy egy szépen díszített kereszttel hálálta meg a kuruzsló gyógyítását. A keresztből azért korábban már kiszedte az ékköveket, de még így is igen csinos darab volt. A doktor ugyan jobban örült volna egy új kabátnak, mert amit az apjától örökölt, annak már több helyen látványosan rojtos volt a varrása, de azért zsebre tette a keresztet. Indulás előtt még, gondolta, megebédel, úgyhogy megkereste Sir Matthias konyháját, ahol étel már nem volt, csak Melinda súrolta az edényeket. Nem is lepődött meg nagyon, amikor a doktor hátulról közelítette meg egy kis kivizsgálás ürügyével. Hamar megvolt a dolog, és a lány csak pár pillanatra rakta le a kezéből a súrolófát, amíg megkapaszkodott a dézsa szélében, hogy a kuruzsló heves lökései fel ne borítsák. Az elégedett vénember megpaskolta a lányka sápadt arcocskáját, amikor az elrebegte neki a kérését. Ismerte a szert, amit kért. Ártalmatlan, aromás ízű gyógynövények, amelyet szerelmi bájitalként vagy hús fűszerezésére, esetleg elfertőződött fekélyekre és sebekre használtak. Ugyan nem látott a lányon ilyesmit, de a gondolat elég volt hozzá, hogy másnap, amikor Melinda elment hozzá a szerért, nem zaklatta.
(Pontosan ez úgy volt, hogy akkor is megfogdosta kicsit itt-ott, de nem hágta meg, mert reggel már volt dolga egy kecskével a hátsó szobában, és lássuk be, a negyven évével már nem élvezte a közösülést annyira, mint régen. A kuruzsló, nem a kecske Az utóbbi sosem kedvelte ezt a tevékenységet.)

A szerelmes teremtés boldogan szaladt haza. Újult reménnyel szorongatta a kötényzsebében lapuló fűszeres dobozkát és már csak azt nem tudta, hogy hogyan fog olyan közel kerülni Sir Matthiashoz, hogy az italába csempészhesse a füveket. De a sors kegyes volt hozzá. Aznap este újabb hatalmas öröm érte az őzikeszemű lánykát, amikor Brande kapitány becsörtetett a konyhára és borgőzös vigyorral megállt előtte.
– Mostantól kezdve te vagy Sir Matthias szolgálója!
– Az nem lehet – állt meg Melinda kezében a szalonnabőr, amivel az említett Sir csizmáját fényesítette.
– Az imént azt ordította, hogy nem érdekli, honnan, nem érdekli, kit, de kerítsek neki egy szolgálót, mert nem találja a holmiját. Azt mondta, akit először meglátok, az jó lesz. Egész idáig csukva tartottam a szemem!
– Nekem nincs ruhám – hebegte Melinda és mélyen elpirult, mert úgy érezte, hogy Matthias urat szolgálni, az már majdnem olyan, mint a kedvesének lenni.
– Szerintem meg túl sok ruha van rajtad – rántotta meg a kapitány a nadrágszíján a csatot.
Így esett, hogy Melinda már sokadszor feküdt csukott szemmel az asztalon és hallgatta maga felett a nyögéseket, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mit szerethetnek a férfiak azon a dolgon, ami neki ennyire semmit nem jelent. Később elővette a ládából az édesanyja menyasszonyi ruháját, egyetlen éjszaka alatt átalakította és a konyhai katlan üstjében hamuval és keserűlapu-levéllel feketére festette. Másnap reggel az öltözéke az alig látható világosabb foltoktól eltekintve pont úgy mutatott, mint egy rendes ruha. És ez volt az előzménye annak is, hogy Melinda megláthatta Sir Matthias menyasszonyát. Valójában ekkor még nem látta, csak akaratán kívül kihallgatta, amint a kisasszony Lady Veronika Maderisszel beszélt az ajtó előtt. Melinda éppen Sir Matthias fehérre főzött csipkegallérjait rakosgatta a szekrénybe, amikor feltűnt neki a két nő suttogása. Nem volt kifejezetten kíváncsi teremtés, de mivel valamiféle kézfogóról rebesgettek a szolgálók, az a gondolat, hogy az ajtó előtt álló hölgy esetleg Sir Matthiasnak suttog, felébresztette a féltékenységét.
– Könyörögve kérlek, segíts nekem! Kell valami hatásos varázslat, mert nem akarom ezt az agyalágyult barmot a férjemnek! Ez egy sótlan, merev fajankó. Nincs benne semmi tűz, semmi elevenség! – nyafogott Lady Agatha.
– Hamu alatt rejtőzik a parázs. Majd idővel ráveszed, amire akarod – nyugtatta Lady Veronika barátnőjét, és valószínűleg magához is ölelte, mert Melinda ruhák zizegését és apró cuppanásokat hallott.
– Ezt a tökfilkót? A minap üzentem neki, hogy elromlott a szobám ajtaján a zár, és félek, hogy éjjel valaki behatol hozzám.
– És behatolt?
– Nem, mert ahelyett, hogy maga jött volna ellenőrizni a zárat, egy alabárdost küldött őrségbe az ajtóm elé.
– Ej, te kis huncut! – kacagott Lady Veronika – Majd megkapod, amit akarsz, és egy kis varázslatban én is segíthetek. Kell viasz meg valami ruhadarab a férfitól. Hajtűm van elég. Nagyon hatásos módszer!
– Mágia is kell, meg egy kis méreg és egy megfelelő ember.
– Ssss! Ilyesmire ne is gondolj! – szörnyülködött Lady Veronika, és rémülten pillantott körbe. – Ha kitudódik, iszonyatos kínhalál vár rád!
– Inkább a kínhalál, mint öröké tartó sorvadás egy velejéig sótlan, tisztesség- és erkölcsmániás férj oldalán!
– Majd megcsalod – kuncogott Lady Veronika –, nem kell tudnia senkinek.
(Nem tudom, figyelitek-e. Azért ez durva. Ilyen tanácsokkal ellátni egy ártatlan menyasszonyt már az esküvő előtt! Se fogamzásgátló, se óvszer, se felvilágosítás a szexuális úton terjedő betegségekről. Az erkölcsi hozzáállásról ne is beszéljünk! Mondjuk arról tényleg ne, mivel manapság 14-15 évesek szélesebb körű tapasztalatokkal rendelkeznek a témában, mint nagyanyáink a haláluk előtt. Igaz, nem kizárt, hogy nagyanyáink azért nem szexeltek hazafelé az iskolából a kuka mögött, mert nem voltak elég nagy kukák.)
– Amíg van elég marhabél…
– És amíg van mit tölteni bele…
– És ha van a kuruzslónak elég fűszere…
A két nő összekuncogott, és Melinda már nem hallotta a kuncogás közben a suttogás folytatását. Nem is maradhatott tovább, mert az új cselédlányt kellett elirányítania a konyhán.
(Na, vissza az egész. Volt fogalmuk a fogamzásgátlásról. Ki hitte volna!)

 Melinda zúgó fejjel szaladt a konyhára, de már elkésett. A szerencsétlen kis szolgáló, akit hamarjában kerített maga mellé, éppen egy füstölgő serpenyőt tartott a kezében és elkeseredetten nézte az elszenesedett húsdarabokat. Melinda össze sem szidta a zokogó Ninát és a pofozást is elhalasztotta későbbre. Gyorsan újabb szelet sonkát kanyarított, tojást, hagymát meg egy kis sót dobott rá, gyors mozdulatokkal ropogósra sütötte és már pakolta is a nagy ezüsttálcára. Vastag szelet kenyeret vágott – elővigyázatosan a még nem penészes részről – és bort töltött a díszes fakupába. Sir Matthiasnak még nem is volt ideje, hogy komolyan bosszankodjon a vacsorája hiányán, Melinda már le is tette elé a súlyos tálcát. A lába remegett, a homloka tüzelt, az ujjaiból kiszállt a vér, hogy ilyen közelről láthatta Sir Matthiast, aki ködös tekintettel nézett rá.
– Te meg ki a fene vagy?
– Melinda vagyok, uram.
– Közönséges név. A szolgálóimat Monicnak hívom.
– Akkor Monic vagyok, uram.
– Helyes – böffent a férfi, és odatartotta csizmás jobb lábát Melindának, aki a meghatottságtól könnyes szemmel szorította magához azt, miközben Sir Matthias másik lába a medencecsontjának feszült.

Néhány nappal később némi tudakozódás után Lady Agatha elküldte a szolgálóját a kuruzslóhoz. Fejfájásra, álmatlanságra és szapora szívverésre panaszkodott, majd arra utasította a lányt, hogy vissza ne jöjjön valami hatásos szer nélkül. A kuruzsló sokáig válogatott a szárított levelek és gyökerek között, amíg összekeverte a szerinte megfelelő gyógyszert gyöngyvirágból, nadragulyából és egy kevés porított békavérből. Óvatosan igazította a keveréket a szükségletekhez, mert két korábbi betege már elpatkolt hasonló tünetekkel bár azokat patkány is rágta, úgyhogy most a bodza bogyót elhagyta és a lady szépségére való tekintettel inkább a gyöngyvirágból rakott bele többet. Azután, pusztán grátisz, meghágta a szolgálólányt, mivel a kecske még előző éjjel megszökött. A szolgáló pont úgy mekegett, mint a négylábú szokott, ezért a kuruzsló könnyekig hatódva megajándékozta a szurtos kis gyereklányt egy szép fakereszttel, amin még látszottak a korábbi aranyfiligránok helyei, és megkérte, hogy máskor is látogassa meg. A lány ugyan jobban örült volna egy vekni kenyérnek, de jobb híján elfogadta az ajándékot, és a kötényzsebébe csúsztatta a fűszeres dobozka mellé. Búcsúzóul a kuruzsló a lelkére kötötte, hogy Lady Agatha csak egyetlen csipetet tegyen a borba a szerből, esténként.

Melinda szinte el is felejtette, amit a kemény és hősies Sir Matthias ajtaja előtt hallott, annál is inkább, mert az említett Sir pár napig a király és a hölgyek társaságában vadászott a közeli erdőkben. Mikor a társaság a vadászatról visszatért, a hős lovag alig tudott járni a gyengeségtől, és rövid búcsú után a lakosztályába vánszorgott. Lady Agatha a kezét tördelte, Lady Veronika a királyt vigasztalta, aki csüggedten nézte az alig szekérnyi zsákmányt. Melinda hamarosan megtudta, hogy urát szörnyű hascsikarás és szaporafosás kínozza már napok óta, de egyelőre nem tudta eldönteni, hogy a papot vagy a kuruzslót hívassa inkább. Végül egyikre sem volt szükség, mert a lovag következő napra jobban lett, miután csak pirított száraz kenyeret és vizet vett magához – a szokásos étkezések között. Lady Agatha viszont váratlanul sürgetni kezdte az esküvőt. A király már futárt is küldetett Lady Agatha apjáért, pontosabban az esküvő költségeinek megtérítéséért, mert a kisasszony pompázatos ceremóniát tervezett Lady Veronika segítségével.
(Lady Agatha rájött, hogy özvegyként megilleti majd a lovag teljes vagyona és minden kiváltságai. Nem szívesen szalasztotta volna el az alkalmat, hogy hozzámenjen, amíg él. De ne legyenek megint előítéleteink, ezt nem nevezhetjük aljas számításnak, ez racionalitás, ami a férfiaktól sem áll távol.)

A lovag mérgezésre gyanakodott és követelte, hogy a kapitány azonnal kerítse elő a mérget és a mérgezőt együtt vagy külön, esetleg mindkettőt darabjaiban. Addig is előkóstoltatta az ételét Melindával, aki igazán szívesen adta volna az életét is Sir Matthiasért vagy annak egyetlen kedves szaváért. Brande kapitány a biztonság kedvéért megkettőzte az őrséget a lovag ajtaja előtt, és jómaga is gyakrabban kereste fel az urát, hogy megbizonyosodjon jólétéről. Lady Agatha szolgálója pont egy ilyen alkalommal kért bebocsáttatást, hogy átadja az elkészült zászlót Sir Matthiasnak és kihasználja az alkalmat, hogy elcsenje a lovag egyik csipkefodros gallérját, amit hirtelen mozdulattal a köténye alá rejtett, amíg a lovag hümmögve tanulmányozta a zászlót. A hümmögés annak szólt, hogy a lovag legalább a monogramját le tudta írni, és az egyáltalán nem hasonlított a zászlón látható W betűhöz, amely alatt rózsák és tövises rózsaágak között angyalok díszelegtek. Ha megfordította a zászlót, akkor ugyan M betűt látott, de az angyalok éppen lepotyogni tűntek a rózsás égből, amit a lovag szerencsétlen előjelnek érzett. Gondolataiba merült és nem is törődött vele, hogy Brande kapitány elköszönt, majd óvatos léptekkel egészen Lady Agatha lakosztályáig követte a szolgálót. Ott nekiszegezte a kardját, hogy felelősségre vonja. A riadt kis teremtés össze-vissza beszélt Lady Agatháról meg szerelmi kötésről és bájitalról meg ismeretlen szertartásról, ahol egy ruhába csavart viaszbábu is szerepelt, és közben folyamatosan jajveszékelt a rettegéstől. A kapitány keresztkérdésekkel igyekezett összezavarni az amúgy is zavarodott teremtést.
– Mit akartál? Eladni az úr nyakfodrát?
– Az úrnőm kérte, esküszöm, az úrnőm!
– Hazudsz! Lady Agatha nem hord ilyet. Kinek akartad eladni?
– A mi urunkra esküszöm, nem nekem kellett – zokogott a lány, maga elé tartva a kuruzslótól kapott feszületet.
– Ne hadonássz itt azzal a kereszttel! – röffentett Brande kapitány –, tudom, hogy zsidó vagy.
(Az antiszemita mellékzöngét finomítandó itt most megjegyezném, hogy a lány valóban zsidó volt. Komolyan. Egy gyönyörűszép, zsidó vallású lány, aki idővel kivándorolt Izraelbe és később Otto Preminger Exodus című filmjében Jill Haworth néven vonult be a filmtörténelembe.)
A lány abbahagyta a felesleges színjátékot és a továbbiakban csak esdeklőden nézett a kapitányra, aki ennek valóban nem bírt ellenállni. Visszavette a ruhadarabot a lánytól, és valamivel később, miután az lekászálódott az asztalról, ellátta néhány jótanáccsal a szentföldi zarándoklatra és a jövőre nézve. A lányka annyira hálás volt azért, hogy a kapitány futni engedte, hogy a kezébe nyomta a kuruzslótól kapott fakeresztet, aminek az egyik vége kicsit kiszálkásodott, amikor a lány húst lapított vele, de gesztusnak így is szép volt.
(Lehetséges, hogy a lány magában azt gondolta, hogy „fogd ezt a szart, mert úgy látszik, semmire se jó”, de ezt nem tudjuk. Mondom, lehetséges, de nincs rá bizonyíték.)
Brande kapitány morogva zsebre rakta az ajándékot, de valójában jobban örült volna egy jó kupa bornak vagy egy kupa jó bornak, de ezt későbbre halasztotta, mert sürgősen bűnöst kellett produkálnia Sir Matthias számára, lehetőleg még az esküvő előtt, hogy a kivégzés a ceremóniát színesíthesse. Mert, hogy kivégzés lesz, az nem volt számára kétséges.
(Mármint biztos volt abban, hogy ha nem találja meg a bűnöst, akkor az ő feje gurul odébb a testétől. De szerencsére ötlete támadt. Nagyon hasonló ahhoz, amit később az NCIS követ elindult megkeresni a drogelosztót. Akarom mondani, a kuruzslót. De ettől még ne gondoljuk a kapitányt valami lángésznek. Egyszerű lélek volt, egyszerű örömökkel. A kuruzsló a bor kapcsán ugrott be neki, amit ecetből meg cukorrépából pancsolt az öreg, és amit hitelbe is árult.)
A kapitánynak – aki egyébként is belefáradt már aznap a rugdosásba – nem kellett sokáig győzködnie a kuruzslót, az öreg hamar bevallotta vásárlóinak hosszú névsorát. Mivel a várban alig hetvenen laktak, ez tulajdonképpen a teljes lakosság volt. Brande kapitány azonban felkapta a fejét a kis Melinda neve hallatára, hiszen a lány közvetlenül Sir Matthias szolgálatában állt. Sőt, az ételét, italát is a lány készítette és tálalta fel. A kapitány elégedetten rúgta a sarokba a vinnyogó vénembert, és öles léptekkel indult a trágyadomb mögötti konyha felé, ahol Melinda és a másik szolgáló készítette az ebédet. Amikor belépett a félhomályos helyiségbe, Nina rémülten bújt egy liszteszsák mögé, Melinda azonban érdeklődve fordult a kaptányhoz.
– Mi járatban, uram?
– Látni akarom a konyhát, a kamrát, mindent.
– Keresel valamit, kapitány uram?
– Az az én dolgom – tolta félre a lányt, majd kardjával belekotort az edények és a zsákok közé, meglengetett pár oldal szalonnát és felszúrt néhány veszélyesnek látszó almát, hogy közelebbről megszemlélje. Beleszagolt, majd belekortyolt a borba, csippentett egy darabot a zabos süteményből. Úgy tűnt, nem talált semmi különlegeset vagy nem oda valót. A zörgésre szétszaladó patkányok nem jelentettek különlegességet, ugyanúgy, ahogy a lisztbe döglött egér se vagy a sonkán nyüzsgő kukacok és a plafont ellepő legyek garmada sem.
– Sehol semmi – dünnyögte a kapitány, és csalódottságában hatalmas pofont kevert le Melindának. A lány nekitántorodott az asztalnak és a kötényzsebében megzörrent valami, ami a kapitány figyelmét sem kerülte el.
– Mit rejtegetsz, te szuka? – bömbölte és letépte a lány kötényét, aki riadtan kapott utána, de már késő volt. A férfi kérges tenyerében ott lapult az apró fadobozka.
– Nadragulya – szagolt bele a kapitány , átkozott boszorka! Itt helyben kettétépnélek, ha nem akarnám kiélvezni, ahogy kivégeznek Sir Matthias esküvőjén! Így hálálod meg a jóságomat?
– Sir Matthias megházasodik? – sikoltotta a lány, és zokogva borult az asztalra. Még akkor is magán kívül zokogott, amikor az őrök láncra verték és elvitték a várbörtönbe. Nina a kezét tördelve nézett utána és csak este merte elővenni a katlan záróköve mögül a dobozka párját, amiben az ártalmatlan szerelmi fűszerek lapultak. Gyorsan beledobta a tűzbe és nézte, amint kékes szikrákat szórva semmivé hamvadt, csakúgy, mint a félelem Nina szívében. Lady Agatha megígérte, hogy nem lesz baja, sőt előreléphet a szolgálók ranglétráján, csak ügyesnek kell lennie. Azt külön szerencséjének tartotta, hogy sikerült kicserélnie Melinda szelencéjét a sajátjára. Ügyes volt, semmi kétség. Nem is tétlenkedett, gyorsan vacsorát készített Sir Matthiasnak. Éppen bort töltött, amikor remek ötlete támadt. A zsebében lapuló nadragulyás növénykeverékből egy maroknyit beleszórt a hordóba. Ez sokkal veszélytelenebbnek tűnt, mint naponta néhány csipetnyit a lovag boros kupájába. Miközben leporolta a tenyerét, arra gondolt, hogy Lady Agatha milyen elégedett lesz vele.

A börtön hideg volt és sáros. Nem vizes, nem nyirkos, hanem cuppogó sár borította a padlót, ami a falról lecsorgó nedvességből és a talaj porából meg a mindenféle maradékokból keveredett már évtizedek óta, mivel a börtön valójában egy félig kiszáradt kút volt a várudvar közepén. A lakosság előszeretettel kémlelt le a mélybe, hogy van-e a kútnak lakója, és ha volt, disznóürüléket meg rohadt zöldséget dobáltak bele. Gyakran előfordult, hogy valaki egyszerűen odaállt a kút szélére és levizelt a mélybe. Ez ugyan tilos volt, de nem nagyon érdekelt senkit, mert a rabok alig pár napot töltöttek itt a kivégzésük előtt, és egyébként sem volt kinek panaszkodni a rossz bánásmódra.
Melinda a kút alján kuporgott. Könnyei már elapadtak és letargiába süppedt, de még így is hallotta a kölykök őt gúnyoló éneke mellett a katonák kiabálását, amikor Lady Agatha apja és kísérete belovagolt a várba. Már semmi sem hiányzott az esküvőhöz. Az ácsok egész nap és egész éjjel dolgoztak, hogy készen legyen a színpad, ami előbb a bírósági tárgyalás, majd a kivégzés és végül az esküvői emelvény szerepét volt hivatott betölteni.

Lady Agatha és barátnője is lázasan készülődtek, hogy idejében meglegyen a menyasszonyi ruha. Ennek érdekében folyamatosan ütlegelték és szidták a varró- és hímzőlányokat, illetve Lady Agatha már vagy ötvenedszer próbálta fel a hosszú, fehér fátylat, amit az anyjától örökölt, aki az ő anyjától, aki az ő anyjától és így tovább. A Ladyt kicsit aggasztotta, hogy a fátyol már pókhálószerűvé vált az időtől, és lefoszlottak róla az ezüsttel hímzett virágok, az anyaga megsárgult, és az egész inkább egy több évtizede földbe temetett halotti szemfedőre emlékeztetett.
(Ez így is volt. Lady Agatha ükanyja soha életében nem volt férjnél, és a kendőt egy sírásótól vette két garasért meg olyan közismert szolgáltatásért, amiből egyébként nyomorúságos életét tengette. Eleinte terítőnek használta, majd amikor pecsétes lett, a láda mélyére került. Halála után a lánya csak feltételezte, hogy az anyja menyasszonyi fátyla van a kezében, mert terítőnek elég ízléstelennek tartotta.)

A nagy nap reggele Lady Agathát Lady Veronika ágyában, Melindát pedig a kútban találta. Délidőre már mindenki magára öltötte legjobb ruháját és elfoglalta helyét az emelvényen, Melindát is beleértve, akinek egyszerű rongyait egy erős kenderkötél színesítette a kezén és a lábán, aminél fogva az emelvény cölöpéhez volt kötözve már több mint hat órája. Lady Agatha pompázatosan nézett ki és a függönybrokátból hirtelenjében vart ruháján csak a nap végére szakadozott fel a varrás, a fátylát hatalmas mirtuszcsokor tartotta a fején, így a megfáradt rongydarab nem rontotta a lenyűgöző összképet.
(Mivel a mirtusz nem volt őshonos ezen a vidéken, és egyébként sem látott még senki olyat, így a koszorút fene tudja, miből kötötték, és rámondták, hogy mirtusz. Kész.)
A király a hőségre és az ebédre való tekintettel nem akarta elhúzni a tárgyalást és a kivégzést, úgyhogy gyors kérdéseket intézett a szomjúságtól félájult teremtéshez.
– Boszorkány! Valld be a bűnödet, hogy megtisztulhass a túlvilágon! Ha nem teszed, az ördög üstjében fogsz kínok között főni életed végéig, és ezer ördög csipkedi majd a májadat örökkön-örökké!
(Ne menjünk most bele egy hitvitába az örök életről! A király azért volt király, hogy hülyeségeket is beszélhessen.)
– Nem vagyok boszorkány – rebegte alig hallhatóan a lány. Talán ezért nem is hallotta senki.
– Hallgatásod beismerés. Meg akartad ölni Sir Matthiast, ezért az életeddel fizetsz! – mennydörögte a király.
– Nem! – sikoltotta a lányt – Soha nem tudnék neki ártani. Szívemből szeretem őt!
– Mit merészelsz, te féreg? – üvöltött a lovag, és kardját kivonva a lány felé vetette magát.
– Egy boszorkány szívében csak ármány és kegyetlenség lakozhat, szeretet nem – nyilatkoztatta ki a király, miközben karjánál fogva visszatartotta a felháborodott Sir Matthiast, aki fröcskölt és acsargott, mint egy megveszett kutya. – Halljon meg hát, aki gyilkos. Ez a kívánságom! – azzal eleresztette a lovag karját, aki nevéhez híven gondolkodás nélkül keresztüldöfte kardjával a cölöphöz kötözött lány szívét.
Melinda bemocskolódott, vézna kis teste egész nap és éjjel ott lógott, míg kifolyt vére összekeveredett a kifolyt borral, és a csontokon civakodó kutyák lökdösték cölöphöz kötött, megmerevedett hulláját.

Az esküvő hosszabb ideig tartott, mint a kivégzés, pedig a király rövidre fogta, mert már nagyon éhes volt. Lovagok vonultak fel és parádéztak a lovukkal, tűznyelő nyelte a tüzet és két cigánylány riszálta magát, míg az emelvény alatt kislányok énekeltek mirtuszágakat lengetve.
(A mirtuszról korábban tett megjegyzésem itt is helytálló, és a kislányok többet lengettek, mint énekeltek, de ez jellemző az ilyen sebtében összedobott eseményeknél. A tűznyelőt Brande kapitány eloltotta az egyik cigánylány ruhájával, aki fedetlen keblekkel, sikoltozva szaladgált körbe, ez volt a legfőbb, bár műsoron kívüli attrakció, amit egyébként pár garasért megkaptak volna a nézők, de így potyán jött.)

A boldog pár kimondta a még jobban boldogító igent, és átadták magukat az élvezeteknek. Az emelvény alatt álló vendégeknek bőven jutott a félig lerágott csontokból és a kenyérből meg sült szalonnából, a sült szalonkából már kevesebb, és végül a tortákból alig kapott valaki. Sir Matthias beleegyezően bólintott, amikor a király, szaporodásra és sokasodásra szólította fel, illetve az uralkodó ígéretet tett, hogy ha haláláig nem születik gyermeke, koronája kedves lovagjára, Sir Matthiasra száll.
A nagy elhatározást megerősítendő Sir Matthias bort hozatott a saját konyhájáról. Ezt a gesztust különösen nagyra értékelte a környezete, mivel a Sir keménysége mellett zsugoriságáról volt még híres. A hordóból az utolsó csepp bor is elfogyott, és az amúgy is jókedvű társaság részegen dőlt erre-arra. Csak másnap reggelre derült ki, hogy a ceremónia kiemelt résztvevői bódultságukat már csak a túlvilágon tudják kiheverni, ha éppen nem a pokolban szenvednek örök másnaposságban. A királyban még volt annyi élet, hogy méltósággal elmondja végakaratát, mielőtt meghalt.
(Már amennyiben beszélhetünk méltóságról valakinél, aki a saját hányásában és ürülékében fekszik és jajgat meg káromkodik. Végakarata pedig csak annyi volt, hogy Brande kapitányt vigye el az ördög, ha nem deríti ki, hogy hogyan tudott az átkozott boszorkány – itt Melindára célzott – még halála után is baj hozni rájuk.)
Az egyetlen szerencsés túlélő Lady Agatha apja volt, aki gyorsan magához ragadta az irányítást és jogos öröklést emlegetve minden ceremónia nélkül a saját fejére helyezte a megárvult koronát. Brande kapitány nyomozása sem tartott sokáig, mert az események súlya alatt és a pokoltól való rettegésében a kis Nina összeomlott és mindent önként bevallott. Az új király hogy lánya szerepe ki ne tudódjon Brande kapitányt tette meg helytartójának, gyorsan hazalovagolt egész kíséretével és a kincstár teljes tartalmával, no meg a lova után kötött Ninával.

A kapitány, akit innentől Brande helytartóként tartottak számon, saját maga felügyelte a halottak elföldelését. A köves talajra és a meleg időre való tekintettel egyetlen sírt ástak a várfalon kívül, a hátsó domb alatt, abba dobálták bele a királyt, Lady Veronikát, Lady Agathát és végül Sir Matthias hulláját, majd földet meg köveket hordtak a tetejére, hogy a vadállatok ki ne kaparják.
(A különleges sírt azzal a zászlóval jelölték meg, amit Lady Agathától kapott Sir Matthias, de mivel írni a kapitányból lett helytartó sem tudott, végül oldalról rögzítették a lobogót, ami így azt hirdette, hogy „Σ” , amin még sokáig vitatkoztak, hogy vajon azt jelenti-e, hogy „Végül mind egyek vagyunk az úrban”, vagy azt hogy „Itt nyugszik a »kemény« Sir Matthias”, de nem jutottak dűlőre, úgyhogy hazamentek és végül a zászlót elfújta egy Görögország felé tartó szél.)

Melindát a boszorkányt természetesen nem temették ebbe a főúriaknak járó közös sírba, hanem jóval távolabb, a dögtemető mellett kotortak neki egy sekély gödröt és rálapátoltak némi földet. Brande kapitány elmerengve állt egy ideig a hevenyészett sírhant felett, aztán kivette az övéből és a földbe szúrta a kicsit csálé, kopottas fakeresztet amit a tövénél alaposan meg is taposott, hogy jobban tartson, így aztán éppenhogy kilátszott a földből , és búcsút intett. Melinda ugyan jobban örült volna a keresztnél annak, ha nem lett volna halott, de ez már végképp a kutyát se érdekelte.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelempor.blog.hu/api/trackback/id/tr376851893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.